Szeretnék szánni egy bekezdést
a szumátrai sofőrök emlékének. Egyrészt megérdemlik, hisz nem öltek meg, másrészt így talán fel tudom dolgozni az általuk okozott ptsd-t. A turistahelyeken a busztársaságok kiírják, hogy az ő sofőrjeik felelősségteljesen és biztonságosan vezetnek. Indonéz mércével mérve talán így is van, hiszen élünk, európai mércével mérve azonban őrült adrenalinvadászok, akik úgy vezetnek, ahogy a négyéves kislányom elképzeli és kilométerenként kétszer teszik kockára utasaik életét, ami kétszáz kilométerrel számolva négyszáz balesetveszélyes eseményt jelent pár óra alatt. Ha beülsz egy indonéz járműjébe, el kell fogadnod, hogy az ő tulajdona vagy, amíg vele utazol. Egyébként mindegyik sofőr, akit sikerült megutálnom, kedves, szerény, mosolygós, szimpatikus emberke volt, napi tizenhat órás vezetési tapasztalattal. És mind élt.
Szakmai ártalom,
ha érdekesebb helyen járok, megnézem a helyi múzeumokat. A tartalomnál sokkal jobban érdekel a tartalom tálalása. Bár az információérték fontos szempont, egy egyszerű Wikipédia-szócikk gyakran többet mond el a témáról. Egy kiállítás annyival több egy wikinél, amennyivel egy színházi előadás a drámai szövegnél. Jó esetben benne van egy csomó ember kreativitása, fantáziája, szemlélete, tudása. Ha egy kiállításon csupán azt látom, hogy tárgyak vannak kitéve évszámokkal és stroryline-okkal, csalódott tudok lenni. A kambodzsai nemzeti múzeum például lenyűgözött egyszerűségével: az egyik teremben voltak a faragott elefántok, a másikban a festett tányérok, a harmadikban a kőfalloszok és így tovább. Na most ezzel mihez kezdjek? De legalább ott voltak és nem egy szójatermesztő család hátsó kertjében támasztották a mangófa félig elkorhadt, bőtermő ágát.
A medani Észak-szumàtrai Nemzeti Múzeum nem hasonlít a phnompenhi múzeumra. Interpretál, struktúrában gondolkodik, kézen fog és vezet. Nem azt mondom, hogy ezért érdemes Medanba menni, de ha ott vagyunk, nem baj, ha megnézzük. Rájövünk, hogy semmi olyat nem csinálunk Európában, amit ne csinálnának a világ másik felében is hozzánk hasonló szakemberek hasonló színvonalon és elhivatottsággal, sokkal kevesebb pénzből. Eltöltöttünk ott egy délelőttöt, mielőtt beültünk egy sebességfüggő buszos kutyaólszerű járművébe, ami elvitt minket a város másik részébe, ahonnan egy másik busszal az öt órásnak írt, ám csupán három órányi halálfélelem után eljutottunk az őserdei kisvárosba, Bukit Lawangba. Végre ismét németek, franciák, hollandok és csehek között voltunk. A helyiek ugyan itt is mosolyogósak és kedvesek voltak, de nem akartak feltétlenül angolul tanulni tőlünk.
Ám Bukit Lawangba nem csak a többi turista miatt megy az ember,
hanem azért is, hogy rokon fajokat nézegessen a faluban és a falut körbeölelő nemzeti parkban. Amikor vettünk egy csokor banánt, egy bácsi figyelmeztetett, hogy vigyázzunk, mert azt szeretik a majmok. Nevetgéltünk rajta egy kicsit, mondtam Juditnak, hogy a bácsi biztos viccelt. Hát nem. A falu tényleg tele van majmokkal. Csapatokban garázdálkodnak, benéznek az ajtódon, ablakodon, ugrálnak a házad tetején és nem igazán félnek tőled.
A faluba érkezve Edi fogadott minket. Edi 45 éves és 19 éve vezet túrákat az őserdőben. Még el sem párolgott a busszagunk, Edi rábeszélt minket, hogy menjünk el vele két napra az erdőbe és ő mutat nekünk orangutánokat, gibbonokat, makákókat és egy csomó mindent, ráadásul túrázunk egy jót, főzünk majd nasi gorenget és visszafelé rafttal jövünk a hegyi folyócskán, ami szipi-szupi jó szórakozás. Ha pedig szerencsénk lesz, tigrissel nem találkozunk. Hát így próbálta Edi felkorbácsolni a kalandvágyunkat.
Szeretnék kitérni egy bekezdés erejéig a cipőmre. Egy ideje már próbálgatom a mezítlábas cipőket, amiknek az a lényege, hogy a lábfejedet, talpadat jelentősebb munkára kényszeríti, mint a vastag talpú, emelt sarkú cipők. Aszfalton nem túl térdkímélő, de bármilyen más terepen izgalmas érzés, hogy érzékeljük magunk alatt a talaj különféle állagait, és azt tapasztaljuk, hogy a lábunkkal tudunk kapaszkodni, stabilabbak leszünk, nagyobb lesz a lépésbiztonságunk. Amikor otthon pakoltam, teljesen magától értetődő volt, hogy a crocs klumpámat hozom Ázsiába, az szinte mindenre jó: városi séta, utazás, vízi mulatságok, zuhanyzás, könnyen tisztán tartható, kényelmes és nem kell sajnálni, mert megfizethető. (Cserébe csúnya.) De gondoltam, ha lesz alkalmam futni vagy túrázni, kelleni fog valami, ami e tevékenységek közben is a lábamon marad. Cipelni viszont nem akartam "biztonság kedvéért" semmi nagyot és nehezet, úgyhogy beraktam a zokni méretűre összehajtható vibram furoshikimet, amit magyar és szlovák hegyekben már próbálgattam, trópusi esőerdőben még nem. Nos, a gyökerekkel, indákkal, kidőlt fatörzsekkel borított esőerdei talajon úgy éreztem magam, mint egy indián a mokaszinjában, aki képes lenne nesztelenül megközelíti és halálra rémíteni sikolyával a hazai terepen gyanútlanul korzózó szumátrai tigrist. Meglepetésemre a csapatban (összesen hatan mentünk Edivel a túrára) volt Frieda, a hetvenegy éves német fogorvos, aki jelenleg az osztrák Alpokban éldegél, minden nap túrázik és erre a túrára egy barefootban jött, mert szerinte az a legalkalmasabb cipő a túrára. Szerintem mi küzdöttük le legkönnyebben a terep nehézségeit. És mi is élveztük legjobban.
Az expedíció sikeres volt. Már fél órája úton voltunk és kezdtünk aggódni, hogy az összes majom eltűnt az őserdőből, amikor turisták tömegét láttuk a fák között. A fák lombját nyammogó orangutánt fotózgattak. Edi szerint highseasonben akár százan is szoktak így álldogálni és leselkedni, mi alig voltunk húszan. Utunk során összesen nyolc orangutánt (ebből kettő fiatalkorú), négy fekete gibbont, tíz rövidfarkú makákót, kb. harminc thomas-langurt és megszámlálhatatlan hosszú farkú makákót láttunk. Edi számolta össze, nem én.
Az éjszakánk tanulsága, hogy evolúciója során az embernek nem nagyon lehetett lehetősége megtanulni csendben aludni. A trópusi esőerdők roppant hangos helyek! A hangzavar pedig nem csillapodik egyik napszakban sem. A madarak visítanak, a békák ordítva kuruttyolnak, a kabócák fülsértő hangon vakaróznak, a gekkók sikoltoznak, a majmok szemtelenül hangosan vinnyognak és még megszámlálhatatlan állat ad ki megszámlálhatatlan zavaró hangot.
A szipiszupi raftozgatás tényleg szipiszupi volt, de raftozásnak nem annyira nevezném, inkább volt vidámparki őrjöngés, mint sporttevékenység. Négy-öt, hernyószerűen egymáshoz kötözött traktorgumi belsőt képzeljünk el, aminek az első és az utolsó szegmensében ül egy-egy kormányos, aki seprűnyéllel a kezében próbálja megakadályozni, hogy a kövekkel és zúgókkal szabdalt hegyi folyócska partmenti szikláiba csapódjunk. Közben folyamatosan átcsapnak felettünk a hullámok, mi meg önfeledten kacagunk. Edinek igaza volt, jó mulatság.
Edi az esti üldögélés közben sokat mesélt az indonéz emberek hétköznapjairól. Jelentős a korrupció, sokba kerül az egyetem, de ha a család kiizzadja a pénzt, akkor sem ér el vele semmit, mert ahhoz, hogy például tanárként elhelyezkedhessen a friss diplomás, félmilliárd rúpiát (osztva 17000 = €) kell fizetnie a hivataloknak. A drogok is sok problémát okoznak, az ügyletek a rendőrök kezében összpontosulnak, akik felett az államnak nincs ellenőrzése. Edi egyébként szerencsésnek tartja magát, azt csinálja, amit szeret: járja a természetet és ezzel pénzt is keres. A covid idején nem jöttek a turisták, akkor úgy tartotta el a családját, hogy minden hajnalban háromkor elindult a tanyákra összeszedni a zöldséget, amit napközben megpróbált eladni. Rossz időszak volt, kis pénzért a család két motorja közül az egyiket el kellett adnia. Jövőre az idősebbik fia szeretné elkezdeni az egyetemet, most erre gyűjtenek.
A Föld egyik legnagyobb
szupervulkánja a Toba-tó. Ennél egyel ismertebb, hasonló és hasonlóan nagyszerű természeti jelensége Földünknek a Yellowstone. Egy őrült nyolc óra féktelen száguldással elvitt minket a partjára. Volt egy óránk a szigetre tartó kompig, úgyhogy egy kicsit beszélgettem a sofőrünkkel, aki délután ötkor rendelt magának egy bögre local coffee-t (ez Szumátrán négy presszónyi kávét jelent négy presszónyi vízzel leforrázva és alaposan kiáztatva). Azt mondta, hogy ő bukit lawangi, megy majd ma haza a családjához, de előtte még lesz egy fuvarja Medanba, onnan pedig egy fuvarja Bukit Lawangba. Másnap reggel nyolckor pedig ismét autóba kell ülnie. Amikor útközben meg akart ölni, nagyon utáltam őt, de most nagyon megsajnáltam, úgyhogy megosztoztam vele a nálam lévő szalakon és banánon.
A tó közepén kiemelkedő lávasziget neve Samosir. Az ott élők kávét, kukoricát, fehér kardamomot termesztenek, erdeiben pedig andalimán borsot, fahéjat gyűjtögetnek és küldik például Szlovákiába és Magyarországra. Gondoltuk, megnézzük, hogyan tengetik mindennapjaikat. Mivel sokan gondolják ugyanazt, amit mi, a szigeten van egy falu, ami azokból él, akik kíváncsiak, hogyan éltek azok, akik a turisták előtt kardamomot termesztették és andalimán borsot gyűjtögettek. A falu neve Tuk-tuk. Tuk-tuk a világ legunalmasabb helye, akkor menj oda, ha van nálad valami, amivel szórakozhatsz. Ha nincs nálad ilyen, akkor három dolgot csinálhatsz: bérelhetsz egy robogót és elmehetsz onnan, írhatsz blogot az ismerőseidnek, illetve odaadhatod a pénzedet a helyieknek és cserébe ők adnak neked ételt vagy megtanítanak, hogyan készítsd el magadnak. Mi az összes lehetőséget kimerítettük.
A robogó jó ötlet volt. Először ültem ilyen járművön, reggel a házikónk előtt köröztem és próbáltam elsajátítani a robogást. Estére, miután bejártam a fél szigetet, úgy éreztem, robogóra születtem. Azt leszámítva, hogy nem tudtam leülni a fenekemre és teljesen leégtem. Azért megnéztem a neten, mennyibe kerül egy ilyen robogó. Nem mintha szükségem lenne rá, de roppant nagy az élvezeti értéke.
A főzőkurzust is abszolváltuk. Mindketten rájöttünk, hogy nem szeretjük a szumátrai konyhát. Az utóbbi időben, ha tehetjük, kínait vagy indiait eszünk. Az viszont érdekelt minket, hogy lehet ilyen rossz a konyhájuk, ha minden adott hozzá, hogy jó legyen. Három hagyományos étel elkészítését tanultuk meg. Az egyik a halas curry, amit a Tobából fogott, roppant ízletes, nila halból készítettünk. Ez nem volt annyira rossz, bár szerintem az összes fűszer beledobása egyszerre az ételbe barbárság: miért gondolja valaki, hogy a fokhagymát ugyanannyi ideig kell főzni, mint a római köményt? A második étel a gado-gado volt, ami főtt zöldség földimogyorószósszal leöntve. Ez egész jó lehetne, ha nem raknák bele a kencurt, a galanga egy típusát, amitől penészes szappan ízű lesz az étel, így az unalmastól az ehetetlen irányába tolódik az élmény. A harmadik étel a pirított kókusszal készülő rendang volt. Ezt talán csak én rontottam el, mivel szerintem túlpirítottam a kókuszt és rágás közben olyan érzésem volt, mintha égett kókusz ízű homokot morzsolgatnék a fogaim között. Némi tökéletesítéssel szerintem ízletes fúziós indonéz ételeket fogunk otthon főzni a vendégeinknek flancolásból. A tanfolyam legnagyobb hozadéka az volt, hogy megismertük Heidit, a roppant szórakoztató nénit és az andalimán borsot, ami egy igencsak különös fűszer: valahol a szegfűszeg, a citromverbéna és a bors hármasának érintőjére raknám. Ha nyersen rágogatod, kb. két órára elzsibbad a nyelved (Heidi első tréfája az volt, hogy megosztotta velünk ezt a tapasztalatot).
Holnap repülünk
Jakartába. A gépünk reggel 5.30-kor indul, úgyhogy Judittal úgy döntöttünk, szép lassan felcsorgunk Medanba, egy kényelmes reptéri padon kihúzzuk az éjszakát, háromkor becsekkolunk, reggel nyolckor szétcsúszva és tíz évvel öregebb testben megérkezünk a jakartai reptérre, ahonnan bekúszunk a belvárosba, délután kettőig inhaláljuk a világ legszennyezettebb városának levegőjét és már át is vehetjük a szobánkat.
A reptéren ücsörögve blogírással múlatom az időt, illetve olyanokon gondolkodom, hogy meg lehet-e vakulni a koffein túladagolástól vagy hogy megegyem-e a tonhalas onigirit annak ellenére, hogy nem vagyok éhes. Judit alszik, vagy próbál aludni és szenved.
Két érdekes találkozás jutott még eszembe. Parapatban a buszra felszállt Sinaga (a neve magyarul sárkányt jelent), a katona. Amikor meglátott minket, elkezdett integetni, majd odaült hozzánk cseverészni. Annyira őszintén indiszkrét volt, hogy eleinte nem tudtam eldönteni, ismerkedni akar vagy provokálni. Mindent megkérdezett, ami eszébe jutott és tudott hozzá angol szavakat társítani: milyen vallásúak vagyunk, hány évesek vagyunk, hol vannak a gyerekeink, vannak-e tetkóink és miért nincsenek? Mutatott fotót az anyukájáról, vett nekünk vizet és szelfizett velünk. Ha minden indonéz katona ilyen, kellemes lehet itt hivatásos katonának lenni.
A reptéren vettem magamnak egy matcha lattét. A fiú a pultban megkérdezte, honnan vagyok, mondtam, hogy Szlovákiából, kicsit gondolkodott majd megkérdezte, mi a fővárosa, mondtam, hogy Bratislava, mondta, á, igen, a Slovan Bratislava, de szerinte a Michalovce is egy jó csapat. Mondtam, hogy a feleségem magyarországi és Budapesten élünk, mondta, hogy az Románia, ugye, mondtam, hogy Bukaresttel téveszti, szabadkozott kicsit, bocsánatot kért, de sajnos Budapestet és Magyarországot nem tudja hova tenni, csak Romániát, de a Spartan és a gdanski városi csapat is elég jó.
Ennyi bírt kijönni belőlem
a koffeinpánik és a hajnal között merengve. Válogatok pár képet, utána megvarrom a hátizsákomat és élvezem testem exponenciálisan gyorsuló öregedését a korlátlannak érzékelt időben.
