(+18) nehézkedési felesleg

4 hónappal később

Reggel a telefon ébreszt. Nem lepődök meg, évek óta a Nokiából örökölt qpa500 fantázianevű dallamra ébredek. Kikelek az ágyból, megtömöm a kotyogót koffeinmentes kávéval. Amíg lefő, megvetem az ágyat, aztán telefonon híreket olvasgatok. Július 6. A csók világnapja. Minden nap valaminek a világnapja? A plüssmacikat tömő kínai gyerekeknek van világnapjuk? Az olcsó kávét szürcsölő közalkalmazottaknak van világnapjuk? Metella, Tankréd és Gerváz névnapja. Ki szúrna ki így a gyerekével és miért tenné ezt? 79 éve Evianban, a Genfi-tó déli partján a zsidókat befogadó országok migránskvótájáról egyeztettek ezen a napon. Ezek azok a zsidók voltak, akiknek el kellett hagyniuk olyan országokat, mint Ausztria, Németország és Magyarország. Sylvester Stallone 71 éves. ??? Lefilmezték, ahogy két buddhista szerzetes verekszik Yangonban, Burma fővárosában az utcán. Burmában, a legbuddhistább országban minden hímnemű egyed életében kétszer bevonul kolostorba szerzeteskedni. Egyszer gyerekként egyszer pedig felnőttként. A verekedők közül az egyik mondjuk taxisofőr, a másik szakács egy kifőzdében. Miért olyan nagy hír, ha verekedik az utcán egy taxisofőr és egy szakács?...

…négy hónapja jöttem haza Dél-kelet Ázsiából. Ezekben a percekben száll fel a gépem, alattam a napfelkeltében a dubai-i sivatag. Nemsokára leszállok a pozsonyi reptéren. Addig még van egy kis idő.

Ha egy kambodzsai szigeten üldögél az ember, hihetetlennek tűnik, hogy nem az az élete, hanem az pont az a része, ami kilóg élete egyenletes, előre látható vonalából, mint egy aritmiás szívdobbanás, amiért érdemes élni. Még akkor is nagy élmény, ha az ember körül lengyelek, szlovákok és oroszok settenkednek folyamatosan. Nem tudják, hogy kihallgatom őket és kuncogok magamban, amikor vízbefingós élményeikről mesélnek egymásnak ordítva záhorák akcentussal a pár centis vízben lubickolva. Hi – mondom mosolyogva. Hi – mondják mosolyogva. A comi tento tucce? – mondják mosolyogva.

Aztán leléptem a szigetről. Egy hat tagú, láthatóan letargikusra bulizott vagány tangapapucsos brit fiúcsapattal, egy kövér indiai és két homárszínű holland lánnyal a hétszemélyes, légkondi nélkül üzemelő mikrobuszban Kampotba utaztam, a vietnami határ közelébe. Azt olvastam, Kampotban nincs semmi, mégis imádják a turisták, úgyhogy gondoltam, megnézem. Kampotban tényleg nincs semmi – látnivaló. Mégis marha jó. Olyan Kambodzsában, mint Pesten a bulinegyed. Mindenfelé bárok, restik, hostelek, kultúrkocsmák. Van itt kocsmájuk a kambodzsai költőknek is. Van kocsmájuk a vikingeknek is. A városban jelentős vietnami kisebbség él. Ez gasztronómiai szempontból igencsak izgalmas tapasztalat volt. Tulajdonképpen még mindig azt nyögöm, hogy Kampotban három nap alatt rászoktam a dupla vacsorára, amit a maradék egy hetemben rendszeresítettem és itthon is tartottam egy darabig. Mindent meg akartam kóstolni. A helyi piacon ettem életem három legjobb vietnami levesét egy nap.

Laci közben elindul hazafelé. Egyedül maradok a Föld legsűrűbben lakott kontinensén.

Aztán mentem tovább. Pompen annyira tetszet, hogy úgy gondoltam az utolsó pillanatig ott maradok. Ez még 3 napot jelentett a fővárosában, ami alatt meglátogattam a Nemzeti Múzeumot, vettem egy függőágyat és elsétáltam két irányba a város szélére. Igazából nem történt semmi, mégis élveztem. Ismét megtaláltam a Kambodzsát, amire emlékeztem és amit szerettem. A két héttel azelőtti westernpeoplelikedirtyfun coolhostel helyett egy négy emeletes munkásszállóban vettem ki szobát öt dollárért, ahol a porta előtti aula egyben motorbicikli parkoló is volt. A munkásokról utóbb kiderült, hogy nagy részük traveszti prostituált. Mondjuk ez engem nem nagyon zavart. Esténként találkoztam csak velük, amikor dolgozni szállingóztak, én pedig jégkrémet eszegettem vagy sört iszogattam a wifinek és robogóknak otthont adó aulában.

Valami ajándékokat kell beszereznem.

Aztán elhagytam Kambodzsát. Huszonnégy óra alatt átverekedtem magam Pompenből Bangkokba. Életem legrosszabb utazása volt. Ez volt az egyetlen eset, amikor kiakadtam és ordítottam valakivel, hogy hívom a rendőrséget „fucking thief”. Délután indultam Pompenből, egy hálófülkés busz felső ágyában. Éjszaka hatszor csapódtam tehetetlenül a mennyezetnek és egyszer arra riadtam fel, hogy éppen esem lefelé a busz középső járatába és azóta sem tudom, hogyan és mibe sikerült megkapaszkodnom. Hajnalban kissé kialvatlanul kiraktak egy poros úton egy lerobbant kisvárosban. Kérdeztem a sofőrt, hol vagyok, mit csináljak, mire elkezdett röhögni és viccelődni egy munkatársával. Ekkor határozottabban is megkérdeztem és mutogatták, üljek le, mindjárt hívnak valakit, aki tud angolul. Innentől kezdve volt két órám, hogy kitaláljam, hol vagyok és mit csinálhatok. Rájöttem, hogy a thai határon vagyok, ami reggel hétkor nyit. Ha nem lett volna jegyem Pompenből Bangkokba, elindulok gyalog és megoldom valahogy, de sajnáltam veszni a jegyet, úgyhogy elkezdtem zaklatni az embereket. Végül aztán célt értem, jött egy fickó, adott egy jelvényt, amit majd a határ túloldalán bemutatok valakinek, aki elvisz a buszomhoz. Délre sikerült is átevickélnem a határon és eljutnom a buszhoz. Akkorra már olyan brutálisan ideges lettem, hogy amikor kiderült, a busz Bangkok belvárosának szélén akar kirakni, miközben a belvárosba vettem a jegyet, elszakadt a cérna és minden általam ismert nyelven elkezdtem ordítani szegény kis ázsiaival. Végül duzzogva felszálltam a buszra és duzzogva megérkeztem Bangkokba és duzzogva leszálltam és duzzogva gyalogoltam két órát és duzzogva találtam egy olcsó hostelt, ahol végre lehűtöttem magam és elmúlt a duzzogásom.

Végigfuttattam agyamban, hol vannak a kedvenc kifőzdéim a városban és hol lehet esélyem tücsök- és selyemhernyó csipszet venni. Jóllaktam hát kétszer és vettem 10 zacsi rovarcsipszet a havereknek.

Anyám kérdezi, mit főzzön, mire megérkezem.

Aztán elindultam haza. Ha DK-Ázsiában jársz és low budgettal utazol, elkerülhetetlen, hogy időnként egy robogón köss ki 65 literes hátizsákoddal egy filigrán bennszülött mögött. Reggel kissé meglepődtem hát, amikor a filigrán bennszülött helyett a szállás előtt egy thai góliát várt rám, akinek vinnyogva kandukált ki egy robogó a seggéből. Azt mondta, üljek fel, elvisz a reptéri buszhoz. Felnin csikorogtunk keresztül a belvároson. A marha nagy háttól, aminek redőibe kapaszkodni próbáltam, nem láttam, de úgy képzeltem, párducugrásban ugrálnak szét előttünk a sétányon közlekedők. A nagyon csodálkozókon pedig áthajtottunk, de a súly miatt nem éreztük a döccenést, kilapítottunk minden egyenetlenséget. Aztán ennek is vége lett. Felszálltam egy mikrobuszra, a mellettem ülő, éjszaka szétcsapott filippínó békésen szendergett a vállamra hajtott fejjel. Onnan tudom, hogy filippínó, hogy ugyanarra a dubai-i gépre szállt fel, ráadásul mellettem ült a gépen. Kiderült róla, hogy az egész családja Dubaiban él, ő pedig egyetemista és a helyi orosz egyetemen tanul. Volt még húsz órám a transzferig, úgyhogy kimentem vele a városba. A fiúnak nem voltak kulcsai, apja pedig munkában volt, így csatangoltunk egyet a világ legnagyobb plázájában és körülötte.

Nem hinném, hogy jártam Dubainál szarabb helyen. Tele van elcseszett emberekkel, akik nem tudom, mit csinálnak ott azon kívül, hogy drága helyeken üldögélnek, drága boltokban drága dolgokat vásárolnak, drága hotelekben laknak, félóránként megnézik a táncoló szökőkutat, csónakáznak a sivatagi tavon és kiszolgáltatják magukat az indiai, filippínó és kínai személyzettel. Dubai nagyon zöld város, mindenfelé gyepszőnyeg és virágok vannak. Két gyepszőnyeg érintkezésénél kilátszik a homok. Egy helyen felhajtottam a füvet és rácsos kis konstrukciót láttam, amiből folyamatosan szivárgott a víz.

Mikor is mennek buszok Pozsonyból Pestre?

Társas kapcsolatok. Azt hiszem, mindenkinek ki kéne próbálnia egyszer, milyen érzés egyedül barangolnia teljesen idegen, ismeretlen környezetben, helyismeret és háttérszervezés (pl. utazási iroda) nélkül. Azt hiszem, egyik legnagyobb élményem életemben az volt, hogy megtapasztaltam, hogyan nyílik meg egy magányos ember, minden zárkózottsága ellenére egy idegen közegben. Minden nap új emberekkel ismerkedtem meg, együtt utaztam, együtt szórakoztam más utazókkal, akiket pár órája, pár napja ismertem meg és még pár óráig, pár napig fogok ismerni. Mindenki potenciális társ. Amikor az emberek párban vagy többen utaznak, zárt csoportot alkotnak, nem ismerkednek. Mint egy molekula, amelyik nem köt meg már más atomokat. Az egyedül lebegő atom viszont bármikor bárkihez csapódik és ideiglenes csoportot alkot vele, amíg jó neki.

Szabadság. Ha egyedül utazol, senkivel semmiről nem kell egyeztetned, nem kell várnod másokra, nem kell foglalkoznod mások igényeivel, nem kell tekintettel lenned senkire semmiben. Egyik pillanatban azt gondolod, A helyről B helyre utazol majd és miközben elindulsz beszerezni a jegyet vagy megérdeklődni, hogyan jutsz el oda, kitalálod, hogy mégis inkább C helyre mész. Ennyi.

Unalom. Azt hittem, unatkozni fogok. Vittem magammal e-bookot, tabletet, rengeteg filmet, zenéket, még valami tangram szerű játékocskán is gondolkodtam. Tévedtem. Egyáltalán nem unatkoztam. Még ha volt rá lehetőségem, akkor sem mindig kapcsolódtam netre. A filmeknek a töredékét néztem meg, igazából az egy e-book a könyvekkel bőven elég volt, hogy lefoglaljam magam esténként vagy utazás közben.

Problémamegoldás. Sokszor voltam már sokféle helyzetben sokfelé a világban és tudtam, mindent meg lehet oldani. De olyankor mindig volt mellettem valaki, akinek a jelenléte valamiféle védőhálót jelentett. Ettől is féltem az út előtt. Aztán ahogy leszálltam Bangkokban, szállást kerestem, intéztem a burmai vízumot stb. stb., rájöttem, hogy egyedül is meg tudok oldani bármit.