(+18) nehézkedési felesleg: Kambodzsa

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kambodzsa. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 18.

4 hónappal később

Reggel a telefon ébreszt. Nem lepődök meg, évek óta a Nokiából örökölt qpa500 fantázianevű dallamra ébredek. Kikelek az ágyból, megtömöm a kotyogót koffeinmentes kávéval. Amíg lefő, megvetem az ágyat, aztán telefonon híreket olvasgatok. Július 6. A csók világnapja. Minden nap valaminek a világnapja? A plüssmacikat tömő kínai gyerekeknek van világnapjuk? Az olcsó kávét szürcsölő közalkalmazottaknak van világnapjuk? Metella, Tankréd és Gerváz névnapja. Ki szúrna ki így a gyerekével és miért tenné ezt? 79 éve Evianban, a Genfi-tó déli partján a zsidókat befogadó országok migránskvótájáról egyeztettek ezen a napon. Ezek azok a zsidók voltak, akiknek el kellett hagyniuk olyan országokat, mint Ausztria, Németország és Magyarország. Sylvester Stallone 71 éves. ??? Lefilmezték, ahogy két buddhista szerzetes verekszik Yangonban, Burma fővárosában az utcán. Burmában, a legbuddhistább országban minden hímnemű egyed életében kétszer bevonul kolostorba szerzeteskedni. Egyszer gyerekként egyszer pedig felnőttként. A verekedők közül az egyik mondjuk taxisofőr, a másik szakács egy kifőzdében. Miért olyan nagy hír, ha verekedik az utcán egy taxisofőr és egy szakács?...

…négy hónapja jöttem haza Dél-kelet Ázsiából. Ezekben a percekben száll fel a gépem, alattam a napfelkeltében a dubai-i sivatag. Nemsokára leszállok a pozsonyi reptéren. Addig még van egy kis idő.

Ha egy kambodzsai szigeten üldögél az ember, hihetetlennek tűnik, hogy nem az az élete, hanem az pont az a része, ami kilóg élete egyenletes, előre látható vonalából, mint egy aritmiás szívdobbanás, amiért érdemes élni. Még akkor is nagy élmény, ha az ember körül lengyelek, szlovákok és oroszok settenkednek folyamatosan. Nem tudják, hogy kihallgatom őket és kuncogok magamban, amikor vízbefingós élményeikről mesélnek egymásnak ordítva záhorák akcentussal a pár centis vízben lubickolva. Hi – mondom mosolyogva. Hi – mondják mosolyogva. A comi tento tucce? – mondják mosolyogva.

Aztán leléptem a szigetről. Egy hat tagú, láthatóan letargikusra bulizott vagány tangapapucsos brit fiúcsapattal, egy kövér indiai és két homárszínű holland lánnyal a hétszemélyes, légkondi nélkül üzemelő mikrobuszban Kampotba utaztam, a vietnami határ közelébe. Azt olvastam, Kampotban nincs semmi, mégis imádják a turisták, úgyhogy gondoltam, megnézem. Kampotban tényleg nincs semmi – látnivaló. Mégis marha jó. Olyan Kambodzsában, mint Pesten a bulinegyed. Mindenfelé bárok, restik, hostelek, kultúrkocsmák. Van itt kocsmájuk a kambodzsai költőknek is. Van kocsmájuk a vikingeknek is. A városban jelentős vietnami kisebbség él. Ez gasztronómiai szempontból igencsak izgalmas tapasztalat volt. Tulajdonképpen még mindig azt nyögöm, hogy Kampotban három nap alatt rászoktam a dupla vacsorára, amit a maradék egy hetemben rendszeresítettem és itthon is tartottam egy darabig. Mindent meg akartam kóstolni. A helyi piacon ettem életem három legjobb vietnami levesét egy nap.

Laci közben elindul hazafelé. Egyedül maradok a Föld legsűrűbben lakott kontinensén.

Aztán mentem tovább. Pompen annyira tetszet, hogy úgy gondoltam az utolsó pillanatig ott maradok. Ez még 3 napot jelentett a fővárosában, ami alatt meglátogattam a Nemzeti Múzeumot, vettem egy függőágyat és elsétáltam két irányba a város szélére. Igazából nem történt semmi, mégis élveztem. Ismét megtaláltam a Kambodzsát, amire emlékeztem és amit szerettem. A két héttel azelőtti westernpeoplelikedirtyfun coolhostel helyett egy négy emeletes munkásszállóban vettem ki szobát öt dollárért, ahol a porta előtti aula egyben motorbicikli parkoló is volt. A munkásokról utóbb kiderült, hogy nagy részük traveszti prostituált. Mondjuk ez engem nem nagyon zavart. Esténként találkoztam csak velük, amikor dolgozni szállingóztak, én pedig jégkrémet eszegettem vagy sört iszogattam a wifinek és robogóknak otthont adó aulában.

Valami ajándékokat kell beszereznem.

Aztán elhagytam Kambodzsát. Huszonnégy óra alatt átverekedtem magam Pompenből Bangkokba. Életem legrosszabb utazása volt. Ez volt az egyetlen eset, amikor kiakadtam és ordítottam valakivel, hogy hívom a rendőrséget „fucking thief”. Délután indultam Pompenből, egy hálófülkés busz felső ágyában. Éjszaka hatszor csapódtam tehetetlenül a mennyezetnek és egyszer arra riadtam fel, hogy éppen esem lefelé a busz középső járatába és azóta sem tudom, hogyan és mibe sikerült megkapaszkodnom. Hajnalban kissé kialvatlanul kiraktak egy poros úton egy lerobbant kisvárosban. Kérdeztem a sofőrt, hol vagyok, mit csináljak, mire elkezdett röhögni és viccelődni egy munkatársával. Ekkor határozottabban is megkérdeztem és mutogatták, üljek le, mindjárt hívnak valakit, aki tud angolul. Innentől kezdve volt két órám, hogy kitaláljam, hol vagyok és mit csinálhatok. Rájöttem, hogy a thai határon vagyok, ami reggel hétkor nyit. Ha nem lett volna jegyem Pompenből Bangkokba, elindulok gyalog és megoldom valahogy, de sajnáltam veszni a jegyet, úgyhogy elkezdtem zaklatni az embereket. Végül aztán célt értem, jött egy fickó, adott egy jelvényt, amit majd a határ túloldalán bemutatok valakinek, aki elvisz a buszomhoz. Délre sikerült is átevickélnem a határon és eljutnom a buszhoz. Akkorra már olyan brutálisan ideges lettem, hogy amikor kiderült, a busz Bangkok belvárosának szélén akar kirakni, miközben a belvárosba vettem a jegyet, elszakadt a cérna és minden általam ismert nyelven elkezdtem ordítani szegény kis ázsiaival. Végül duzzogva felszálltam a buszra és duzzogva megérkeztem Bangkokba és duzzogva leszálltam és duzzogva gyalogoltam két órát és duzzogva találtam egy olcsó hostelt, ahol végre lehűtöttem magam és elmúlt a duzzogásom.

Végigfuttattam agyamban, hol vannak a kedvenc kifőzdéim a városban és hol lehet esélyem tücsök- és selyemhernyó csipszet venni. Jóllaktam hát kétszer és vettem 10 zacsi rovarcsipszet a havereknek.

Anyám kérdezi, mit főzzön, mire megérkezem.

Aztán elindultam haza. Ha DK-Ázsiában jársz és low budgettal utazol, elkerülhetetlen, hogy időnként egy robogón köss ki 65 literes hátizsákoddal egy filigrán bennszülött mögött. Reggel kissé meglepődtem hát, amikor a filigrán bennszülött helyett a szállás előtt egy thai góliát várt rám, akinek vinnyogva kandukált ki egy robogó a seggéből. Azt mondta, üljek fel, elvisz a reptéri buszhoz. Felnin csikorogtunk keresztül a belvároson. A marha nagy háttól, aminek redőibe kapaszkodni próbáltam, nem láttam, de úgy képzeltem, párducugrásban ugrálnak szét előttünk a sétányon közlekedők. A nagyon csodálkozókon pedig áthajtottunk, de a súly miatt nem éreztük a döccenést, kilapítottunk minden egyenetlenséget. Aztán ennek is vége lett. Felszálltam egy mikrobuszra, a mellettem ülő, éjszaka szétcsapott filippínó békésen szendergett a vállamra hajtott fejjel. Onnan tudom, hogy filippínó, hogy ugyanarra a dubai-i gépre szállt fel, ráadásul mellettem ült a gépen. Kiderült róla, hogy az egész családja Dubaiban él, ő pedig egyetemista és a helyi orosz egyetemen tanul. Volt még húsz órám a transzferig, úgyhogy kimentem vele a városba. A fiúnak nem voltak kulcsai, apja pedig munkában volt, így csatangoltunk egyet a világ legnagyobb plázájában és körülötte.

Nem hinném, hogy jártam Dubainál szarabb helyen. Tele van elcseszett emberekkel, akik nem tudom, mit csinálnak ott azon kívül, hogy drága helyeken üldögélnek, drága boltokban drága dolgokat vásárolnak, drága hotelekben laknak, félóránként megnézik a táncoló szökőkutat, csónakáznak a sivatagi tavon és kiszolgáltatják magukat az indiai, filippínó és kínai személyzettel. Dubai nagyon zöld város, mindenfelé gyepszőnyeg és virágok vannak. Két gyepszőnyeg érintkezésénél kilátszik a homok. Egy helyen felhajtottam a füvet és rácsos kis konstrukciót láttam, amiből folyamatosan szivárgott a víz.

Mikor is mennek buszok Pozsonyból Pestre?

Társas kapcsolatok. Azt hiszem, mindenkinek ki kéne próbálnia egyszer, milyen érzés egyedül barangolnia teljesen idegen, ismeretlen környezetben, helyismeret és háttérszervezés (pl. utazási iroda) nélkül. Azt hiszem, egyik legnagyobb élményem életemben az volt, hogy megtapasztaltam, hogyan nyílik meg egy magányos ember, minden zárkózottsága ellenére egy idegen közegben. Minden nap új emberekkel ismerkedtem meg, együtt utaztam, együtt szórakoztam más utazókkal, akiket pár órája, pár napja ismertem meg és még pár óráig, pár napig fogok ismerni. Mindenki potenciális társ. Amikor az emberek párban vagy többen utaznak, zárt csoportot alkotnak, nem ismerkednek. Mint egy molekula, amelyik nem köt meg már más atomokat. Az egyedül lebegő atom viszont bármikor bárkihez csapódik és ideiglenes csoportot alkot vele, amíg jó neki.

Szabadság. Ha egyedül utazol, senkivel semmiről nem kell egyeztetned, nem kell várnod másokra, nem kell foglalkoznod mások igényeivel, nem kell tekintettel lenned senkire semmiben. Egyik pillanatban azt gondolod, A helyről B helyre utazol majd és miközben elindulsz beszerezni a jegyet vagy megérdeklődni, hogyan jutsz el oda, kitalálod, hogy mégis inkább C helyre mész. Ennyi.

Unalom. Azt hittem, unatkozni fogok. Vittem magammal e-bookot, tabletet, rengeteg filmet, zenéket, még valami tangram szerű játékocskán is gondolkodtam. Tévedtem. Egyáltalán nem unatkoztam. Még ha volt rá lehetőségem, akkor sem mindig kapcsolódtam netre. A filmeknek a töredékét néztem meg, igazából az egy e-book a könyvekkel bőven elég volt, hogy lefoglaljam magam esténként vagy utazás közben.

Problémamegoldás. Sokszor voltam már sokféle helyzetben sokfelé a világban és tudtam, mindent meg lehet oldani. De olyankor mindig volt mellettem valaki, akinek a jelenléte valamiféle védőhálót jelentett. Ettől is féltem az út előtt. Aztán ahogy leszálltam Bangkokban, szállást kerestem, intéztem a burmai vízumot stb. stb., rájöttem, hogy egyedül is meg tudok oldani bármit.

Kampot. Piac. The North Face.

Kampot. Centrál kávéház.

Kampot. Street art.

Pompen. Stop.

Pompen. Nemzeti Múzeum. Ha kibírtak ezer évet...

Pompen. Falloszkultusz.

Pompen. A KNM kertje.

Pompen. Elefántprotézis.

Pompen. Bokorprotézis.

Pompen. A KNM udvara.

Pompen. A tévék előtt álldogálók.

Pompen. A folyó.

Pompen. A folyón egy hajó.

Pompen. A modern negyedben találtam egy nyilvános vécét.

Pompen. 60 forint egy GB ;)

Pompen. Ahogy közeledik a sötétség, úgy bújnak elő a kambodzsai jósok.

Pompen. Az uralkodó tere.

Pompen. Este egy tér a város szélén.

Thaiföld és Kambodzsa között.

Bangkok. Csatorna.

Bankok. Reptér.

Dubai. Ha kész a pizzád, csipog.

Dubai. Sivatag. Pláza. Esernyők.

Dubai. Sivatag. Pláza. Jégpálya.

Dubai. Sivatag. Pláza. Vízesésbe vetődő keresztszerű emberek.

Dubai. Valami nagy ház.

2017. február 26.

Most akkor

készítsem magam az otthoni depresszoaklimatizációra vagy maradjak örökké egy kambodzsai szigeten? Hát gondoljatok bele. A saját kis bambuszházatok verandáján üldögéltek a világ egyik legszebb, fehér homokos tengerpartján, sört isztok, szivaroztok és wifin kapjátok a netet valami láthatatlan forrásból. Ennél már csak az lenne jobb, ha otavsky zlaty vagy prazdroj lenne mellettem és a hátam mögött egy néptelen via ferrata. Aztán ahogy lenézek a hasamra, eszembe jut például a Bikás parki remek kis futópálya, a mindennapi bringázás, az óbudai mászótermek, aztán meg a cseh sörök és a velük járó személyek a Márvány utcában vagy a Lusta Macskában, a gesztenye fák az irodám ablaka előtt, a kis kertem amit nyáron minden nap meg kell locsolnom, az emberek, akikkel szeretek együtt lenni és a Balaton ;l)

Lacival minap a tengerben lebegtünk naplementekor Otresen és arról beszélgettünk, milyen jó lehet egy New York-i galéria dolgozójának: elkirándulgat, amikor nincs dolga és olyanokat lát, mint most mi. Ezt egy magyar muzeológus soha nem engedhetné meg magának ;)
Giccses egy naplemente volt.

Orwell
Burmai napok című regényét egy nappal azelőtt fejeztem be a buszon, hogy elhagytam volna az országot. Valami indiai bölcsesség, hogy a könyv utolsó 10 oldalát nem szabad elolvasni, képzeljük el a végjátékot, ahogy nekünk legjobban tetszik. Ezt kellett volna tennem Orwell eme remek kis regényével is. Vagy nem. Akkor ezt gondoltam, mostanra kibékültem vele. A mellettem utazó dán lány is a Burmai napokat olvasta. Ő Bhutánból érkezett Burmába. Antropológus, aki a bhutáni népviseletből írja a szakdolgozatát. Három hónapig volt ott. Kérdeztem, miért pont Bhután? Mondta, mert nagyon autentikus, törvény kötelezi az állampolgárokat, hogy nyilvános helyen csak népviseletben jelenhetnek meg. Kérdeztem, van-e arrafelé sok turista. Azt válaszolta, hogy nincs, mert 250 $/nap a vízum. Azt hittem, rosszul hallottam, de megismételte. Aztán megnéztem neten és belenyugodtam, hogy ez az ország kimarad az életemből.

Az Inle-tó sarkában van egy kis város. Úgy hívják, Nyase (legalábbis így ejtik). Ebben a városban tömörül Burma fehér turistáinak 90%-a. Helyieket tulajdonképpen csak a boltokban, kifőzdékben, az infrastruktúra üzemeltetéséhez szükséges helyeken látni.
A tó érdekessége, hogy vannak rajta falvak, lebegő kertek meg satöbbi. A turizmusból él ott majdnem mindenki. Öt év múlva kirakat lesz az egész, semmi más. Bérelnek majd fel színészeket, akik ott szobroznak a csónak végében s amikor arra megy egy lassító motorcsónak, pár fénykép erejéig halászpózba merevednek. Mint a szövőszék előtt üldögélő hosszú nyakú nők, akiknek karikákat raknak a nyakukra – évente egyet –, lefényképezni sem volt kedvem őket, pedig mondogatták "photo is free, take photo, photo is free".
Első nap béreltem egy biciklit 1 dollárért, gondoltam, megúszom a 10 dolláros hajózgatást, de az út olyan messze vezet a parttól, hogy nem látni a vizet sem. Ráadásul a komfort zónám is sérült, mikor majdnem áthajtottam egy másfél méteres, diákcsemege vastagságú kígyón. Úgyhogy másnap béreltem egy hajót – a kormányos tartozék volt. A többi a képeken... (A fotók elég rossz minőségűek, mert a tabletemmel készítettem őket, ugyanis elvesztettem a telefonomat egy napra. Aztán egy utcai kifőzdében odajött hozzám egy helyi nő, hogy nem vesztettem-e el a telefonomat és odaadta – emlékezett rám előző napról. Kambodzsában 110 $-t vesztettem el, egy kemping személyzete megtalálta a homokban és visszaadták – skótok voltak egyébként.)

Tranzit
Januártól Thaiföldön új törvény lépett életbe: szárazföldön évente kétszer lehet csak belépni az országba, mert a thai nép nem akarja, hogy átjárónak használják a földjüket. Így tehát kaptam is az útlevelembe egy egyest.
A thai határon találkoztam egy holland és egy argentin párral, együtt utaztunk tovább Chiang Maiba. A találkozás leginkább azért érdemel szót, mert kiderült számomra, hogy élnek Európában emberek, akik nem tudják, hogy a kontinens közepén van egy marhanagy hegység – ehhez képest nyüansz, hogy a Kárpátok kifejezést tőlem hallották először és hogy azt hitték, Nikola Tesla az autó teljes neve. Nem is értem, hogy jutottak el Burmába.

Chiang Mai egy nagy büdös turistafészek lett, megtízszereződött a fehérek száma. Szerettem ezt a várost, de azóta minden báját elvesztette. Azért egy estét elszórakoztunk ott Lacival a találkozás örömére.

Laoszban
a legbunkóbbak az emberek a környéken, de Lacival úgy döntöttünk, megnézzük a helyi mászóparadicsomot. Tha Khaek mellett, a hegyekben van egy hippitanya, ami leginkább a filmekben látható Yosemite-völgyre emlékeztet. Képzeljetek el sok vidám, kedves, színes, kreatív hippit távol a civilizációtól, hegyekkel, kecskékkel és zebukkal körülvéve, akik mind a sziklamászás szerelmesei és esténként nagy közösségi ülő párnás faverandákon heverészve szórakoznak egymással. A táborban mindenfelé slackline-ok és hasonló izék vannak szétszórva. Ide jó lenne visszatérni. Elölmásztam életem első hatos útját (igaz, otthon ez legfeljebb V- lenne), Laci pedig megtanult elölmászót biztosítani és rájött, hogy tetszik neki a sziklamászás.
Itt röplabdáztunk finnekkel, akiknél most -20 fok van és gyakran mondják azt, hogy vitto. Egy svájci páros ott tartotta nagyobb szünetét biciklis körútja során. Mögöttük volt már Burma és Thaiföld, most Laoszban tekernek, közben ahol lehet, másznak. Egy krakkói fickó, aki megkért, hogy biztosítsam egy nehezebb úton, egész nap úgy mászott, hogy 2x5 expresszt összefűzve, magába akasztva, via ferrata kantárként használva őket, haladt nittről nittre – egészen beteg volt, ilyet még soha nem láttam.
A Mekong szigetvilágát is megnéztük és a vízeséseket, de erről nincs mit írnom, lefényképeztem.

Kambodzsa
még mindig jó hely. Amikor először itt jártam, eldöntöttem, visszajövök. Nem mondom, hogy nagyon csalódtam, de 2012-ben a buszon ketten voltunk turisták, most kettő khmer volt rajta a turistákon kívül. Ugyanaz a buszjárat. Öt évvel ezelőtt a határ egy sátortábor volt, ahol függőágyban heverésztek a határőrök, tábori ágyakon kártyáztak kifeszített ponyvák alatt súlyemelőben. Most egy hatalmas, több sávos, modern épületkomplexum áll ugyanott. Áraiban akkoriban nem sokkal járt India előtt, most Laosznál is drágább. De azért még mindig egy poros kis koszfészek. Az emberek pedig még mindig kedvesek és mosolygósok. Az emlékeimben élő nyomor persze megvan, de már sokkal gyakrabban váltakozik nyugati modernitással.
A főváros, Phnompenh (mostantól pompen) felé vezető országút sok helyen nincs leaszfaltozva. A portól olyan érzésem volt, mintha sűrű, vörös köd ereszkedett volna a tájra. A buszon találkoztam az első szlovákkal utam során. Arról ismertem fel, hogy Treksport márkájú hátizsák feküdt mellette. Hanna utazni szeret, svájci férje síelni, ezért Hanna elruccant másfél hónapra Ázsiába backpackerkedni, svájci férje pedig Kanadába síelgetni. Hanna Bécsben él és Ecserről származik. Tót nagyanyja anyanyelve magyar volt.
Pompenről mindenki azt mondta, szar hely, ezért nem is nagyon vágytam oda. A kedvenc városom lett. Igazából az egyetlen város, amit most élveztem Dél-kelet Ázsiában. A helyi Sudder streeten vagy Khao San roadon kívül elég kevés a turista, de van ír söröző a piacnegyedben. Lehet csak úgy sétálgatni az utcákon anélkül, hogy az embernek halálfélelme lenne a járművektől, mint mondjuk a burmai nagyvárosokban.

Az ételbe sikerült jól belenyúlnunk. Egészen szörnyűséges dolgokat fogyasztottunk. Itt például a csirkét csontostul, bőröstül felkockázzák. Úgy képzeljétek el, hogy az asztalra teszitek a teljes csirkét és a természetes testszerkezetét teljesen figyelmen kívül hagyva négyzetrácsosan felszeletelitek 2x2 centis darabokra egy nagy, nehéz bárddal s miután végeztetek, szilánkostul belesöpritek a készülő currybe.
De ettem például egy rizslevest, amibe kisollóval vagdosta bele a fiú a csirkebelet és valami halízű vastag porcogókat is beledobott, amiket képtelen voltam legyűrni a torkomon. Burmában ettem többször frissen kisütött, hurkapálcikára tűzdelt dolgokat: kiválogatjuk, ami szimpatikus, megsütik az orrunk előtt, leöntik szószokkal s aztán jót élvezkedhetünk a fa(s)t foodon. Ezt kipróbáltuk Pompenben is az éjszakai piacon. Vettünk fasírtot, virslit, rákollót, disznó- és marhahúst meg hasonlókat. Mindennek ugyanolyan állaga volt: rugalmas, sűrű, szivacsszerű, gumis matéria, amit feltehetően a NASA fejlesztett ki szkafanderizolálás céljából, de aztán rájöttek, hogy ezt indokínában megeszik, így kettős felhasználásra nyújtottak be szabadalmat.
Aztán ettünk jókat is. Ha azt hiszed, hogy kóstoltál már finom ananászt, de még nem jártál Kambodzsában, akkor sajnos tévedsz. Ugyanolyannak éltem meg a különbséget, mint a tescós és a thai piaci mangó közötti ízfokozat skálát. A kacsahússal töltött bagett is hiányozni fog az életemből. A tengerparton egy olasz kempingben igazi olasz pizzát ettünk, amit egy igazi olasz ember készített – finomabb volt, mint a Lónyaiban a mosolygós fiúnál.

Lacival vettünk egy üveg bombay gint és kiültünk a tengerpartra. Vizet nem vittünk magunkkal és anélkül, hogy regisztráltuk volna, a Laci által szerzett vödörnyi jéggel hűtött ginnel oltottuk szomjunkat 35 fokban a napon. (Laci egyébként bármit be tudott szerezni, például két hét együttlét után előkapott a táskájából egy pick szalámit majd elfutott kenyérért és ellenkező irányból megérkezett egy bagettel.) Gondolom, ennek tudható be, hogy hirtelen egy apró motorbiciklin találtuk magunkat a sofőrrel hármasban a város felé. Aztán sült békát és valami férgeket eszünk az utcán. Aztán táncolunk egy helyen a tengerparton, kezünkben folyton ott van a gin. Aztán kint ülök ginnel a kezemben egy padon és szivarozok, hirtelen mocorgást érzékelek magam mellett és egy prostinak tűnő nő kacsingat rám és kérdezgeti, hogy tetszik-e nekem. Aztán Laci ott áll fölöttem és kérdezi, tetszik-e a csaj. Mondom neki, igen, szép. Azt mondja, azért vigyázzak vele, mert férfi. Egy pillanatra kijózanodok, majd visszamerülök a szivarfüst és a zafír gin nyújtotta biztonságos révedésbe. Aztán újra táncolok, ginnel a kezemben, s látom, hogy körülöttem mindenütt ladyboyok táncolnak. Behunyom a szemem, úgy táncolok. Amikor kinyitom, egy ladyboy szája éppen közelít az arcom felé. Mondom neki, hogy ő férfi, mondja, hogy nem, mondom, de, erre meg akar ütni. Keresem Lacit, épp egy nő pofozgatja. Gondolom, megmondta neki, hogy férfi. Belekortyolok a ginbe, egy pillanatra eszembe jut, vajon hányadik üveg, majd elengedem és táncolok tovább. Aztán délután a szobámban ébredek. Óvszerem és pénzem annyi, amennyinek lennie kell, úgyhogy megnyugszom. Átmegyek Lacihoz, ő is megvan. Nem emlékszik semmire. Visszafekszem, ez a nap az ördögé.

Aztán Lacival pár napja érzékeny búcsút vettünk. Azt mondta, ha már egyszer itt van, megnézné Angkort. Én meg már azt láttam, így felszálltam egy hajóra, ami kihozott egy szigetre. Hát itt vagyok most.