(Általában vágyat éreztem az élmények megírására utazásaim alatt. Ezúttal vágy helyett inkább kényszert. Azt hiszem, már nem vagyok olyan lelkes, mint régebben. Most is élvezem az utazgatást, de sok minden megváltozott. Régebben kevesebb pénzből többet utaztam, rosszabb körülmények között. És az úgy jó volt. Judittal most eszünkbe sem jutott, hogy hálótermekben foglaljunk ágyat, éjszaka tegyünk meg nagy utakat spórolás miatt vagy elviseljük az ótvar macskahúgy szagú szobát, mert az a legolcsóbb. Igaz, hogy most az egész mindössze harmincnégy napig tart és évekig gyűjtögettünk rá, úgyhogy nincs is olyan nagy szükségünk a takarékoskodásra, mint általában.
Amikor pár évvel ezelőtt megcsapott Bangkok utcáinak ismerős szaga - a levegőben mindenütt jelenlévő thai bazsalikom, citromfű, koriander és halszósz jellegzetes elegye -, az oxitocintól a dopaminig mindenféle hormonok vették át az irányítást az elmém felett. Most leginkább az járt a fejemben, hogy jól vannak-e a gyerekek, nem fognak nagyon hiányolni, nem történik bajuk ezalatt a bő egy hónap alatt? Szerencsére a gyerekek anyukája is velem volt, így aggodalmainkat átbeszélve, de egymást nyugtatgatva könnyíthettünk a helyzeten.)
Azon gondolkodtam, hogy erről az útról nem írok
Többeknek ígértem, hogy majd tudósítok az élményekről és töltök fel képeket, de már jó ideje elindultunk Judittal és legfeljebb a bennünk zajló szülői vívódásokról lett volna kedvem írni. Ötödik alkalommal Bangkokban már egészen otthonosan éreztem magam, de még a gondolat is unalmas, hogy írjak róla. Attól még azért jó volt.
Meg jó volt éjszaka levonatozni Bangkokból a Sziámi-öbölhöz és hajnalban elcsípni a fánksütő néni első fánkjait, miközben vártuk, hogy pirkadjon és keressünk egy szállást.
És persze jól éreztük magunkat der Koh Changon, a német nyugdíjasok és életvitelszerűen tépni vágyó (német) hippik szigetén, ahol a népsűrűség kisebb volt, mint Hortobágyon és a sziget egyik felén a kesutermesztők jóvoltából kesugyümölcs illata, a másik felén a gumifatermesztőknek köszönhetően lufiszag tolakodott az Andamán-tenger szelének meleg fuvallatába. (Ez a mondat kikívánkozott.)
Jó volt leragadni délen, Suratthaniban, a régi birodalmi központban, aminél eddigi tapasztalataim szerint csak Bangkokban színesebb a gasztronómia és az is csak a kínaiak és a dél-thaiföldi bevándorlók miatt.
Gondolkodtunk rajta, hogy Malájziát akár ki is hagyhatnánk, de volt egy erős ajánlásunk, hogy ha arra járunk, nézzük meg George Townt. És ezt sem bántuk meg. Izgalmas leszármazottja a gyarmati indokínának. Egy valószínűtlenül színes ömlesztőtégely, ahol a világörökségi helyszíneken laknak a város legszegényebbjei, jól öltözött muszlim nénik platós furgonokkal közlekednek a szűk belvárosi utcákon, a patkányok vidáman kövérek, a macskáknak meg rövid a farkuk, a hivatalok hivatalosan is arra kérik a turistákat, hogy a kéregető buddhista szerzeteseknek pénz helyett inkább ételt adjanak. És közben a kreatív önmegvalósításnak egy feneketlen bugyra, amiben a letisztult keleti szemlélet szerelmesei olyan mélyre merülhetnek, amennyire a gátlásaik engedik.
Ennyi szöveg és jó sok kép. Gondoltam, ha majd hazamegyünk, kiválogatom és feltöltöm. Persze az már nem tudósítás, csak beszámoló lett volna.
De
Félidőnél Judittal elkezdtünk gondolkodni, hogyan sűrítsük bele a szűk három hétbe Indonéziát. Reggel még Szingapúron és kompon gondolkodtunk, este megvettük a repjegyet másnapra Szumátra észak-nyugati fővárosába, Medanba. Azt gondoltuk ki, hogy először elbuszozunk a nyugati esőerdőbe, egy kis faluba, aminek a környékén jó eséllyel láthatunk banánokon nyammogó orangutánokat, utána megnézzük a Toba-tavat, amit egy malájziában elő indonéz lány ajánlott, mert szerinte az a világ legszebb helye. Aztán visszavergődünk Medanba, átrepülünk Jávára és ott töltjük a maradék időt valahogy, valamivel.
Bár olvastunk róla, hogy inkább haladó backpackerek számára ajánlatos hely Szumátra ezen része, fura volt, hogy Malájziából Indonéziába ezen a vonalon mindössze három európai repült rajtunk kívül. Eddig folyamatosan turisták által frekventált helyeken utazgattunk, most meg hirtelen szem elől veszítettük a magunkfajtákat. Olvastunk egy különös tanácsot a Lonely Planetben: Medanban ne buszozz, inkább taxizz. Aki ismeri a backpackerek bibliáját, ezt a gondolatot meglehetősen furcsának találja, hisz a cél a legkisebb anyagi ráfordítással a legtöbbet kihozni a lehetőségekből. Úgyhogy ezt a hülye tanácsot el is vetettük és a reptéri vonat végállomása melletti Starbucksban egy zabtejes macha-presszót kortyolgatva kitaláltuk, hogyan és hol fogjunk egy milyen buszt és hol kell majd róla leszállnunk. Mondhatnám, hogy a macha-presszó után a kétütemű szagú levegőre kilépve kapott el az indonéz valóság, de már addig is ezernyi apró jelet regisztráltunk: akihez szóltunk, segítőkész zavarba lendülve mosolygott ránk az ujjait tördelve (a reptéri ellenőröket, személyzetet beleértve).
Hogy végül nekünk sikerült találnunk egy buszt (igazából egy aprócska mikrobusz volt, aminek minden nyílásából hiányzott minden üveg, amiben ülések helyett sámlik voltak és egy kutyaólszerű lyukacskán kellett bemászni a belsejébe) vagy a busz talált meg minket, nehéz lenne megmondani. Egyszercsak megállt, feltuszkoltak minket és mentünk, reményeink szerint jó irányba. A buszocska sofőrje hátrakiáltott, hogy honnan jöttünk, mondtuk, hogy Magyarországról meg Szlovákiából. Európán kívül szlovákként szoktam definiálni magam, mert Magyarországon is szlovákiainak tartom magam, illetve többször tapasztaltam, hogy Magyarországról az égvilágon senkinek semmi fogalma nincs, ha viszont a Szlovákia hallatán nem látom az értelmet a kíváncsiskodó szemében és kimondom, hogy Csehszlovákia, a harmadik világban garantált a siker.
Az egyik utas rögtön el is kezdett cseverészni, mondta, hogy ez jó közlekedési eszköz, mert nagyon olcsó. Elég jól beszélt angolul. Azt is mondta, hogy ő már évek óta itt él és szereti Indonéziát, szerinte élhető ország, de azért vigyázzunk az értékeinkre, és arra, hogy mikor és hova megyünk. Ez nem Bali vagy Jakarta, itt nincsenek turisták, az emberek nem szokták meg, hogy idegeneket látnak nagy hátizsákkal. Határozottan, de kedvesen megijesztett. Judit kérdezte, hogy ő honnan van, mondta, hogy Afganisztánból. Ő volt az első afgán, akivel életemben találkoztam. Aztán sok szerencsét kívánt és leszállt. Két néni valahogy felpréselte magát a mellettünk lévő sámlikra és az út hátralévő részében gyönyörű, széles mosollyal mereven nézett minket.
Miután megtaláltuk a szállásunkat (bookingon kinézetük az Észak-szumátrai Nemzeti Múzeumhoz legközelebbi legolcsóbb hostelt), kimentünk vizet és sim-kártyát keresni. A boltban a kasszás lányok nem mondták meg, hogy mennyibe kerül a palackos víz, mert társalogni akartak velünk és húzták az időt, hogy még maradjunk. Igaz, nem nagyon tudtak angolul, de nagyon kedvesen nevetgéltünk egymáson pár percig.
Aztán találtunk egy családi sim-kártya árusító vállalkozást. Hat csadoros lány mozgolódott egy katonai sátor alatt berendezett pult mögött. Megszólítottuk az egyiket. Ő elfutott. Szólt a többieknek, hogy gáz van. Láttuk, hogy tanakodnak, egyik sem mert odajönni hozzánk, majd támadt egy ötletük: a sátor hátuljából előráncigáltak egy tíz év körüli, megrettent, szemüveges kislányt és maguk előtt tuszkolva őt visszamerészkedtek hozzánk. Kitaláltuk, hogy a kislány az egyetlen ember a közelben, aki tud angolul és belé vetette az egész család minden bizalmát. Zárójeles megjegyzés: közben megállt két motor, hogy nézzék, mi történik, három járókelők megkérdezte, hogy how are you, a háttérből egy elsuhanó motoros odakiáltotta, hogy nice to meet you és egy látó koldus odavezetett hozzánk egy vak koldust, akinek a tenyerét felfelé fordítva hozzánk nyomogatta. A pultban pedig megjelent még négy ember, akik addig a sátor hátuljában voltak. A kislány végül nem számolt el angolul tízig, nem énekelte el az oldmacdonaldot és nekünk nem sikerült simet vennünk a telefonunkba, úgyhogy megköszöntük és továbbálltunk.
Innen folytatom. Talán.
