A burmai határra vezető út elég nyomasztó. És nem azért, mert The Rock és Bruce Willis koprodukciós sci-fi akció filmje üvölt német szinkronnal és thai felirattal a busz tévéjében közvetlenül előttem (feltehetően én voltam az egyetlen, aki egyáltalán felismerte a nyelvet). Éjszakai busszal mentem, hogy időt és szálláspénzt spóroljak, gondoltam, 8 óra alatt kialszom magam. Arra nem számítottam, hogy óránként megállítanak a katonák és átkutatják a buszt. Néhány szegény burmait rendszeresen leszállítottak.
Az ellenőrzésből láttam, hogy összesen három thai volt a buszon (a thaiokat és engem nem ellenőriztek), a többi burmai, akik hatalmas csomagokkal utaztak. Leginkább átlátszó kukás zsákokkal, amik tele voltak zsúfolva ajandékokkal. És mindenütt ajándékok voltak a buszon és a csomagtérben. Nem hasznos ajándékok, hanem kisgyerek méretű lila pandamaci, tulipános kalap, zenélő műanyag játéklaptop, egy méter hosszú távirányítós helikopter meg hasonlók. Ezek az emberek, ezekkel az ajándékokkal láthatóan mélyszegénységben élnek.
Miután reggel hatkor átkecmeregtem a határon, eufória helyett gyorsan elaludtam a minivanban Mawlamyin felé. Burmai nyelven bömbölő ac/dc-re ébredtem, a sofőr az érintőképernyős telefonjáról bluetoothon küldte a tragacs (a szóhasználat nem véletlen) magnójára a zenét.
Ezután Eros Ramazotti következett, szintén burmaiul.
Rajtam és a helyieken kívül két turista volt az autóban. Pierro, a bunkó olasz és Leia, a sűrű szemöldökű izraeli lány. Leia katolikus. Ez akkor derült ki, amikor Pierro, a bunkó olasz megkérdezte tőle, hogy mi a helyzet a zsidókkal mostanság. Aztán megkérdezte azt is, hogy került Izraelbe, ha nem zsidó. A lány elmondta, hogy sok keresztény él Izraelben. A szülei, nagyszülei is ott élnek, minden rokona izraeli keresztény. A lánykával nem sokat beszélgettem, idegesített a csipogó hangja és az is, hogy épp egy barlangba készült meditációs célzattal, utána fél évre Indiába valami kolostorba.
Pierróval sokat beszélgettem. Ő azért van itt, mert utálja a milánói telet. Egyébként az utazás nem érdekli. Az egyetlen turista Mianbarban, aki egy nagy gurulós bőrönddel közlekedik. Legalábbis eddig nem láttam többet. Egyébként értelmes ötvenes arc, a humora elég Cartmenes, a világ számára Kyle Broflowszkykból áll. Engem valamiért kedvelt, de frusztráló volt, hogy mindenütt utálnak, ha vele vagyok.
Egy vénasszony elvette a bételszüzességem. Annyira megörült, hogy egy európai a bétel felől érdeklődik, hogy csavart nekem egyet ajándékba a mocskos kis ujjaival. Miközben elvettem a sáros kis tenyeréből a levélbe csavart dohányt (el bírom képzelni, hogy esténként a nyálával fermentálva rágicsálja a másnapi adagot) és felhelyeztem az ínyemre, egy algoritmus az agyamban a mianmari kórházak kinyomtatott listáját kereste a hátizsákomban.
A vonat nagyon rázós errefelé. A helyiek a teázóban azt mondták, a vonat nem jó, nagyon rázós, miért nem busszal utazom inkább. Nem tudtam, mire gondolnak, aztán felvettem videóra, hogy otthon majd megmutassam. Nem értem, hogy marad a síneken. Egyébként pangott az ürességtől. Gondolom, mert nagyon rázós és az emberek félnek tőle. Mindenesetre nekem megfelel. Az élmény miatt is.
Thomasszal a vonaton találkoztam. Ketten voltunk turisták az egész vonaton. Megnéztem. Thomas egy 56 éves filantróp szakács, aki imád Burmában vonatozni. Feltett szándéka, hogy egyszer megnézze Indiát és megváltoztassa a kasztrendszert. Persze az összes intoleranciát szeretné kiirtani a világból, de Indiában kezdené. Egyébként 5. alkalommal van Mianmarban, ez a kedvenc országa errefelé. Szokott főzni a helyieknek. Főként pizzát és spagettit (ezért mindig hoz magával egy kis oregánót), mert azt itt nem ismerik, és nem tudják, hogy az a kedvenc ételük. Múltkor egy iskolának főzött nagy adagot, a gulyás volt a legkézenfekvőbb. Azt mondta. Thomas egyébként német, de Bécsben él és fél évig fagyit készít, utána fél évig utazik.
Thomasszal sokat teázunk együtt. Ő folyamatosan kommunikál a helyiekkel, akik mindig megkérdezik, honnan vagyunk. A furcsa tapasztalatom hogy a germany-re mosolyogva bólintanak, a hungary-ra pedig felkapják a fejüket, elvigyorodnak és elismétlik, hogy hungary. Nem nagyon értem. Bár ma az egyik teázóban az egyik bácsi elkezdett valamit mesélni az osztrák-magyar monarchiáról és hogy milyen kár, hogy szétesett, de azért jó, hogy mi Thomasszal barátok maradtunk. Thomas előhozakodott azzal a nem túl erős érvvel, hogy az száz éve volt, erre a bácsi mondta, hogy tudja és a távolba révedve csóválta a fejét.
Mianmar folyamatosan Indiára emlékeztet, de az az érzésem, hogy egy kicsit elcseszett koppintás. És nem azért, mert például antropológiailag sokkal színesebb (az indiai kasztok összes típusától a mongoloid vonásúak összes típusáig minden magtalálható itt), hanem például:
A férfiak többsége itt is longit hord — ez egy lepedő, amit szoknyaként maguk köré csavarnak. Az utcán rengetegen ülnek mindenfelé az útpadkán és okostelefonon játékokat játszanak. Minden korosztály. Az út szélén pedig mindenfelé okostelefonokat árulnak. Nem ismerem a márkáikat, gondolom, kínai trash.
Azt olvastam valami blogon, hogy a burmai kaja nem jó. Szerintem jó. Igazából annyi fajta ételt láttam, hogy az az érzésem, minden nap mást fogok ebédelni, s mindent meg sem kell kóstolnom ehhez. Például a csirkekloakából készített pörköltet, a disznóbél curryt és a hegyekben kedvelt bundában sült patkányt nyugodtan kihagyhatom.
Úgy tűnik, itt megvan minden, ami Thaiföldön, de hozzá jön az indiai és a kínai konyha jelentős része. Elkezdtem félni az elhízástól. Thomas például, aki negyedik hónapja van itt, már fogyókúrázik.
Az ellenőrzésből láttam, hogy összesen három thai volt a buszon (a thaiokat és engem nem ellenőriztek), a többi burmai, akik hatalmas csomagokkal utaztak. Leginkább átlátszó kukás zsákokkal, amik tele voltak zsúfolva ajandékokkal. És mindenütt ajándékok voltak a buszon és a csomagtérben. Nem hasznos ajándékok, hanem kisgyerek méretű lila pandamaci, tulipános kalap, zenélő műanyag játéklaptop, egy méter hosszú távirányítós helikopter meg hasonlók. Ezek az emberek, ezekkel az ajándékokkal láthatóan mélyszegénységben élnek.
Miután reggel hatkor átkecmeregtem a határon, eufória helyett gyorsan elaludtam a minivanban Mawlamyin felé. Burmai nyelven bömbölő ac/dc-re ébredtem, a sofőr az érintőképernyős telefonjáról bluetoothon küldte a tragacs (a szóhasználat nem véletlen) magnójára a zenét.
Ezután Eros Ramazotti következett, szintén burmaiul.
Rajtam és a helyieken kívül két turista volt az autóban. Pierro, a bunkó olasz és Leia, a sűrű szemöldökű izraeli lány. Leia katolikus. Ez akkor derült ki, amikor Pierro, a bunkó olasz megkérdezte tőle, hogy mi a helyzet a zsidókkal mostanság. Aztán megkérdezte azt is, hogy került Izraelbe, ha nem zsidó. A lány elmondta, hogy sok keresztény él Izraelben. A szülei, nagyszülei is ott élnek, minden rokona izraeli keresztény. A lánykával nem sokat beszélgettem, idegesített a csipogó hangja és az is, hogy épp egy barlangba készült meditációs célzattal, utána fél évre Indiába valami kolostorba.
Pierróval sokat beszélgettem. Ő azért van itt, mert utálja a milánói telet. Egyébként az utazás nem érdekli. Az egyetlen turista Mianbarban, aki egy nagy gurulós bőrönddel közlekedik. Legalábbis eddig nem láttam többet. Egyébként értelmes ötvenes arc, a humora elég Cartmenes, a világ számára Kyle Broflowszkykból áll. Engem valamiért kedvelt, de frusztráló volt, hogy mindenütt utálnak, ha vele vagyok.
Egy vénasszony elvette a bételszüzességem. Annyira megörült, hogy egy európai a bétel felől érdeklődik, hogy csavart nekem egyet ajándékba a mocskos kis ujjaival. Miközben elvettem a sáros kis tenyeréből a levélbe csavart dohányt (el bírom képzelni, hogy esténként a nyálával fermentálva rágicsálja a másnapi adagot) és felhelyeztem az ínyemre, egy algoritmus az agyamban a mianmari kórházak kinyomtatott listáját kereste a hátizsákomban.
A vonat nagyon rázós errefelé. A helyiek a teázóban azt mondták, a vonat nem jó, nagyon rázós, miért nem busszal utazom inkább. Nem tudtam, mire gondolnak, aztán felvettem videóra, hogy otthon majd megmutassam. Nem értem, hogy marad a síneken. Egyébként pangott az ürességtől. Gondolom, mert nagyon rázós és az emberek félnek tőle. Mindenesetre nekem megfelel. Az élmény miatt is.
Thomasszal a vonaton találkoztam. Ketten voltunk turisták az egész vonaton. Megnéztem. Thomas egy 56 éves filantróp szakács, aki imád Burmában vonatozni. Feltett szándéka, hogy egyszer megnézze Indiát és megváltoztassa a kasztrendszert. Persze az összes intoleranciát szeretné kiirtani a világból, de Indiában kezdené. Egyébként 5. alkalommal van Mianmarban, ez a kedvenc országa errefelé. Szokott főzni a helyieknek. Főként pizzát és spagettit (ezért mindig hoz magával egy kis oregánót), mert azt itt nem ismerik, és nem tudják, hogy az a kedvenc ételük. Múltkor egy iskolának főzött nagy adagot, a gulyás volt a legkézenfekvőbb. Azt mondta. Thomas egyébként német, de Bécsben él és fél évig fagyit készít, utána fél évig utazik.
Thomasszal sokat teázunk együtt. Ő folyamatosan kommunikál a helyiekkel, akik mindig megkérdezik, honnan vagyunk. A furcsa tapasztalatom hogy a germany-re mosolyogva bólintanak, a hungary-ra pedig felkapják a fejüket, elvigyorodnak és elismétlik, hogy hungary. Nem nagyon értem. Bár ma az egyik teázóban az egyik bácsi elkezdett valamit mesélni az osztrák-magyar monarchiáról és hogy milyen kár, hogy szétesett, de azért jó, hogy mi Thomasszal barátok maradtunk. Thomas előhozakodott azzal a nem túl erős érvvel, hogy az száz éve volt, erre a bácsi mondta, hogy tudja és a távolba révedve csóválta a fejét.
Mianmar folyamatosan Indiára emlékeztet, de az az érzésem, hogy egy kicsit elcseszett koppintás. És nem azért, mert például antropológiailag sokkal színesebb (az indiai kasztok összes típusától a mongoloid vonásúak összes típusáig minden magtalálható itt), hanem például:
- a tea árus a vonaton instant tea porból készít teát és 3in1-ből kávét.
- minden tele van teázóval, de ezeknek nincs stílusuk, csak onnan lehet megkülönböztetni a étkezőtől, hogy az asztalon van egy termosz, amiben az ingyenes zöld teát tartják
- tehenek helyett kutyák kószálnak az utcán (ha kecskék lennének, az viccesebb lenne)
- értik az európai mutogatást
- ismerik Eros Ramazottit
- üresek a vonatok és a csomagtartón nem alszanak emberek
- nem akarnak átverni
- minden második burmai tele van tetoválással
- hiányzik az indiai giccs és esztétikum
A férfiak többsége itt is longit hord — ez egy lepedő, amit szoknyaként maguk köré csavarnak. Az utcán rengetegen ülnek mindenfelé az útpadkán és okostelefonon játékokat játszanak. Minden korosztály. Az út szélén pedig mindenfelé okostelefonokat árulnak. Nem ismerem a márkáikat, gondolom, kínai trash.
Azt olvastam valami blogon, hogy a burmai kaja nem jó. Szerintem jó. Igazából annyi fajta ételt láttam, hogy az az érzésem, minden nap mást fogok ebédelni, s mindent meg sem kell kóstolnom ehhez. Például a csirkekloakából készített pörköltet, a disznóbél curryt és a hegyekben kedvelt bundában sült patkányt nyugodtan kihagyhatom.
Úgy tűnik, itt megvan minden, ami Thaiföldön, de hozzá jön az indiai és a kínai konyha jelentős része. Elkezdtem félni az elhízástól. Thomas például, aki negyedik hónapja van itt, már fogyókúrázik.
minden asztalra ilyen tartókban rakják ki a cigit
az evöldékben
első reggelim Burmában, 400 forintot fizettem érte,
máshol olcsóbb
ez a sör jó volt
töltött knédli, Kínából jött
egy burmai jehovista próbálja épp megtéríteni Thomast
kitalálták, mit rakjanak a körforgalom közepébe
a bácsi kukoricája ugyanarra szolgál, mint a bűnbocsátó cédulák: az ember megveszi és odaveti a galamboknak, amivel egy időre megint a nirvana irányába haladhat. gondolom, ha verebet vesz és elengedi, még egy szemafornál zöldet kap. a bácsi pedig vesz egy verebet egy másik verebestől és szépen elengedi. a kör bezárult.
termosz
régmúlt
épülő hindu templom
poros kisváros közepén egy gördeszkás pálya –
gondolom, a longit felhajtják
kirakatok veszik körbe a pagodát,
mindegyikben egy kis arany Buddha van
elég tipikus indiai curry, bár jóval drágább,
mint Indiában (kb. 300 HUF)