készítsem magam az otthoni depresszoaklimatizációra vagy maradjak örökké egy kambodzsai szigeten? Hát gondoljatok bele. A saját kis bambuszházatok verandáján üldögéltek a világ egyik legszebb, fehér homokos tengerpartján, sört isztok, szivaroztok és wifin kapjátok a netet valami láthatatlan forrásból. Ennél már csak az lenne jobb, ha otavsky zlaty vagy prazdroj lenne mellettem és a hátam mögött egy néptelen via ferrata. Aztán ahogy lenézek a hasamra, eszembe jut például a Bikás parki remek kis futópálya, a mindennapi bringázás, az óbudai mászótermek, aztán meg a cseh sörök és a velük járó személyek a Márvány utcában vagy a Lusta Macskában, a gesztenye fák az irodám ablaka előtt, a kis kertem amit nyáron minden nap meg kell locsolnom, az emberek, akikkel szeretek együtt lenni és a Balaton ;l)
Lacival minap a tengerben lebegtünk naplementekor Otresen és arról beszélgettünk, milyen jó lehet egy New York-i galéria dolgozójának: elkirándulgat, amikor nincs dolga és olyanokat lát, mint most mi. Ezt egy magyar muzeológus soha nem engedhetné meg magának ;)
Giccses egy naplemente volt.
Orwell
Burmai napok című regényét egy nappal azelőtt fejeztem be a buszon, hogy elhagytam volna az országot. Valami indiai bölcsesség, hogy a könyv utolsó 10 oldalát nem szabad elolvasni, képzeljük el a végjátékot, ahogy nekünk legjobban tetszik. Ezt kellett volna tennem Orwell eme remek kis regényével is. Vagy nem. Akkor ezt gondoltam, mostanra kibékültem vele. A mellettem utazó dán lány is a Burmai napokat olvasta. Ő Bhutánból érkezett Burmába. Antropológus, aki a bhutáni népviseletből írja a szakdolgozatát. Három hónapig volt ott. Kérdeztem, miért pont Bhután? Mondta, mert nagyon autentikus, törvény kötelezi az állampolgárokat, hogy nyilvános helyen csak népviseletben jelenhetnek meg. Kérdeztem, van-e arrafelé sok turista. Azt válaszolta, hogy nincs, mert 250 $/nap a vízum. Azt hittem, rosszul hallottam, de megismételte. Aztán megnéztem neten és belenyugodtam, hogy ez az ország kimarad az életemből.
Az Inle-tó sarkában van egy kis város. Úgy hívják, Nyase (legalábbis így ejtik). Ebben a városban tömörül Burma fehér turistáinak 90%-a. Helyieket tulajdonképpen csak a boltokban, kifőzdékben, az infrastruktúra üzemeltetéséhez szükséges helyeken látni.
A tó érdekessége, hogy vannak rajta falvak, lebegő kertek meg satöbbi. A turizmusból él ott majdnem mindenki. Öt év múlva kirakat lesz az egész, semmi más. Bérelnek majd fel színészeket, akik ott szobroznak a csónak végében s amikor arra megy egy lassító motorcsónak, pár fénykép erejéig halászpózba merevednek. Mint a szövőszék előtt üldögélő hosszú nyakú nők, akiknek karikákat raknak a nyakukra – évente egyet –, lefényképezni sem volt kedvem őket, pedig mondogatták "photo is free, take photo, photo is free".
Első nap béreltem egy biciklit 1 dollárért, gondoltam, megúszom a 10 dolláros hajózgatást, de az út olyan messze vezet a parttól, hogy nem látni a vizet sem. Ráadásul a komfort zónám is sérült, mikor majdnem áthajtottam egy másfél méteres, diákcsemege vastagságú kígyón. Úgyhogy másnap béreltem egy hajót – a kormányos tartozék volt. A többi a képeken... (A fotók elég rossz minőségűek, mert a tabletemmel készítettem őket, ugyanis elvesztettem a telefonomat egy napra. Aztán egy utcai kifőzdében odajött hozzám egy helyi nő, hogy nem vesztettem-e el a telefonomat és odaadta – emlékezett rám előző napról. Kambodzsában 110 $-t vesztettem el, egy kemping személyzete megtalálta a homokban és visszaadták – skótok voltak egyébként.)
Tranzit
Januártól Thaiföldön új törvény lépett életbe: szárazföldön évente kétszer lehet csak belépni az országba, mert a thai nép nem akarja, hogy átjárónak használják a földjüket. Így tehát kaptam is az útlevelembe egy egyest.
A thai határon találkoztam egy holland és egy argentin párral, együtt utaztunk tovább Chiang Maiba. A találkozás leginkább azért érdemel szót, mert kiderült számomra, hogy élnek Európában emberek, akik nem tudják, hogy a kontinens közepén van egy marhanagy hegység – ehhez képest nyüansz, hogy a Kárpátok kifejezést tőlem hallották először és hogy azt hitték, Nikola Tesla az autó teljes neve. Nem is értem, hogy jutottak el Burmába.
Chiang Mai egy nagy büdös turistafészek lett, megtízszereződött a fehérek száma. Szerettem ezt a várost, de azóta minden báját elvesztette. Azért egy estét elszórakoztunk ott Lacival a találkozás örömére.
Laoszban
a legbunkóbbak az emberek a környéken, de Lacival úgy döntöttünk, megnézzük a helyi mászóparadicsomot. Tha Khaek mellett, a hegyekben van egy hippitanya, ami leginkább a filmekben látható Yosemite-völgyre emlékeztet. Képzeljetek el sok vidám, kedves, színes, kreatív hippit távol a civilizációtól, hegyekkel, kecskékkel és zebukkal körülvéve, akik mind a sziklamászás szerelmesei és esténként nagy közösségi ülő párnás faverandákon heverészve szórakoznak egymással. A táborban mindenfelé slackline-ok és hasonló izék vannak szétszórva. Ide jó lenne visszatérni. Elölmásztam életem első hatos útját (igaz, otthon ez legfeljebb V- lenne), Laci pedig megtanult elölmászót biztosítani és rájött, hogy tetszik neki a sziklamászás.
Itt röplabdáztunk finnekkel, akiknél most -20 fok van és gyakran mondják azt, hogy vitto. Egy svájci páros ott tartotta nagyobb szünetét biciklis körútja során. Mögöttük volt már Burma és Thaiföld, most Laoszban tekernek, közben ahol lehet, másznak. Egy krakkói fickó, aki megkért, hogy biztosítsam egy nehezebb úton, egész nap úgy mászott, hogy 2x5 expresszt összefűzve, magába akasztva, via ferrata kantárként használva őket, haladt nittről nittre – egészen beteg volt, ilyet még soha nem láttam.
A Mekong szigetvilágát is megnéztük és a vízeséseket, de erről nincs mit írnom, lefényképeztem.
Kambodzsa
még mindig jó hely. Amikor először itt jártam, eldöntöttem, visszajövök. Nem mondom, hogy nagyon csalódtam, de 2012-ben a buszon ketten voltunk turisták, most kettő khmer volt rajta a turistákon kívül. Ugyanaz a buszjárat. Öt évvel ezelőtt a határ egy sátortábor volt, ahol függőágyban heverésztek a határőrök, tábori ágyakon kártyáztak kifeszített ponyvák alatt súlyemelőben. Most egy hatalmas, több sávos, modern épületkomplexum áll ugyanott. Áraiban akkoriban nem sokkal járt India előtt, most Laosznál is drágább. De azért még mindig egy poros kis koszfészek. Az emberek pedig még mindig kedvesek és mosolygósok. Az emlékeimben élő nyomor persze megvan, de már sokkal gyakrabban váltakozik nyugati modernitással.
A főváros, Phnompenh (mostantól pompen) felé vezető országút sok helyen nincs leaszfaltozva. A portól olyan érzésem volt, mintha sűrű, vörös köd ereszkedett volna a tájra. A buszon találkoztam az első szlovákkal utam során. Arról ismertem fel, hogy Treksport márkájú hátizsák feküdt mellette. Hanna utazni szeret, svájci férje síelni, ezért Hanna elruccant másfél hónapra Ázsiába backpackerkedni, svájci férje pedig Kanadába síelgetni. Hanna Bécsben él és Ecserről származik. Tót nagyanyja anyanyelve magyar volt.
Pompenről mindenki azt mondta, szar hely, ezért nem is nagyon vágytam oda. A kedvenc városom lett. Igazából az egyetlen város, amit most élveztem Dél-kelet Ázsiában. A helyi Sudder streeten vagy Khao San roadon kívül elég kevés a turista, de van ír söröző a piacnegyedben. Lehet csak úgy sétálgatni az utcákon anélkül, hogy az embernek halálfélelme lenne a járművektől, mint mondjuk a burmai nagyvárosokban.
Az ételbe sikerült jól belenyúlnunk. Egészen szörnyűséges dolgokat fogyasztottunk. Itt például a csirkét csontostul, bőröstül felkockázzák. Úgy képzeljétek el, hogy az asztalra teszitek a teljes csirkét és a természetes testszerkezetét teljesen figyelmen kívül hagyva négyzetrácsosan felszeletelitek 2x2 centis darabokra egy nagy, nehéz bárddal s miután végeztetek, szilánkostul belesöpritek a készülő currybe.
De ettem például egy rizslevest, amibe kisollóval vagdosta bele a fiú a csirkebelet és valami halízű vastag porcogókat is beledobott, amiket képtelen voltam legyűrni a torkomon. Burmában ettem többször frissen kisütött, hurkapálcikára tűzdelt dolgokat: kiválogatjuk, ami szimpatikus, megsütik az orrunk előtt, leöntik szószokkal s aztán jót élvezkedhetünk a fa(s)t foodon. Ezt kipróbáltuk Pompenben is az éjszakai piacon. Vettünk fasírtot, virslit, rákollót, disznó- és marhahúst meg hasonlókat. Mindennek ugyanolyan állaga volt: rugalmas, sűrű, szivacsszerű, gumis matéria, amit feltehetően a NASA fejlesztett ki szkafanderizolálás céljából, de aztán rájöttek, hogy ezt indokínában megeszik, így kettős felhasználásra nyújtottak be szabadalmat.
Aztán ettünk jókat is. Ha azt hiszed, hogy kóstoltál már finom ananászt, de még nem jártál Kambodzsában, akkor sajnos tévedsz. Ugyanolyannak éltem meg a különbséget, mint a tescós és a thai piaci mangó közötti ízfokozat skálát. A kacsahússal töltött bagett is hiányozni fog az életemből. A tengerparton egy olasz kempingben igazi olasz pizzát ettünk, amit egy igazi olasz ember készített – finomabb volt, mint a Lónyaiban a mosolygós fiúnál.
Lacival vettünk egy üveg bombay gint és kiültünk a tengerpartra. Vizet nem vittünk magunkkal és anélkül, hogy regisztráltuk volna, a Laci által szerzett vödörnyi jéggel hűtött ginnel oltottuk szomjunkat 35 fokban a napon. (Laci egyébként bármit be tudott szerezni, például két hét együttlét után előkapott a táskájából egy pick szalámit majd elfutott kenyérért és ellenkező irányból megérkezett egy bagettel.) Gondolom, ennek tudható be, hogy hirtelen egy apró motorbiciklin találtuk magunkat a sofőrrel hármasban a város felé. Aztán sült békát és valami férgeket eszünk az utcán. Aztán táncolunk egy helyen a tengerparton, kezünkben folyton ott van a gin. Aztán kint ülök ginnel a kezemben egy padon és szivarozok, hirtelen mocorgást érzékelek magam mellett és egy prostinak tűnő nő kacsingat rám és kérdezgeti, hogy tetszik-e nekem. Aztán Laci ott áll fölöttem és kérdezi, tetszik-e a csaj. Mondom neki, igen, szép. Azt mondja, azért vigyázzak vele, mert férfi. Egy pillanatra kijózanodok, majd visszamerülök a szivarfüst és a zafír gin nyújtotta biztonságos révedésbe. Aztán újra táncolok, ginnel a kezemben, s látom, hogy körülöttem mindenütt ladyboyok táncolnak. Behunyom a szemem, úgy táncolok. Amikor kinyitom, egy ladyboy szája éppen közelít az arcom felé. Mondom neki, hogy ő férfi, mondja, hogy nem, mondom, de, erre meg akar ütni. Keresem Lacit, épp egy nő pofozgatja. Gondolom, megmondta neki, hogy férfi. Belekortyolok a ginbe, egy pillanatra eszembe jut, vajon hányadik üveg, majd elengedem és táncolok tovább. Aztán délután a szobámban ébredek. Óvszerem és pénzem annyi, amennyinek lennie kell, úgyhogy megnyugszom. Átmegyek Lacihoz, ő is megvan. Nem emlékszik semmire. Visszafekszem, ez a nap az ördögé.
Aztán Lacival pár napja érzékeny búcsút vettünk. Azt mondta, ha már egyszer itt van, megnézné Angkort. Én meg már azt láttam, így felszálltam egy hajóra, ami kihozott egy szigetre. Hát itt vagyok most.
Lacival minap a tengerben lebegtünk naplementekor Otresen és arról beszélgettünk, milyen jó lehet egy New York-i galéria dolgozójának: elkirándulgat, amikor nincs dolga és olyanokat lát, mint most mi. Ezt egy magyar muzeológus soha nem engedhetné meg magának ;)
Giccses egy naplemente volt.
Orwell
Burmai napok című regényét egy nappal azelőtt fejeztem be a buszon, hogy elhagytam volna az országot. Valami indiai bölcsesség, hogy a könyv utolsó 10 oldalát nem szabad elolvasni, képzeljük el a végjátékot, ahogy nekünk legjobban tetszik. Ezt kellett volna tennem Orwell eme remek kis regényével is. Vagy nem. Akkor ezt gondoltam, mostanra kibékültem vele. A mellettem utazó dán lány is a Burmai napokat olvasta. Ő Bhutánból érkezett Burmába. Antropológus, aki a bhutáni népviseletből írja a szakdolgozatát. Három hónapig volt ott. Kérdeztem, miért pont Bhután? Mondta, mert nagyon autentikus, törvény kötelezi az állampolgárokat, hogy nyilvános helyen csak népviseletben jelenhetnek meg. Kérdeztem, van-e arrafelé sok turista. Azt válaszolta, hogy nincs, mert 250 $/nap a vízum. Azt hittem, rosszul hallottam, de megismételte. Aztán megnéztem neten és belenyugodtam, hogy ez az ország kimarad az életemből.
Az Inle-tó sarkában van egy kis város. Úgy hívják, Nyase (legalábbis így ejtik). Ebben a városban tömörül Burma fehér turistáinak 90%-a. Helyieket tulajdonképpen csak a boltokban, kifőzdékben, az infrastruktúra üzemeltetéséhez szükséges helyeken látni.
A tó érdekessége, hogy vannak rajta falvak, lebegő kertek meg satöbbi. A turizmusból él ott majdnem mindenki. Öt év múlva kirakat lesz az egész, semmi más. Bérelnek majd fel színészeket, akik ott szobroznak a csónak végében s amikor arra megy egy lassító motorcsónak, pár fénykép erejéig halászpózba merevednek. Mint a szövőszék előtt üldögélő hosszú nyakú nők, akiknek karikákat raknak a nyakukra – évente egyet –, lefényképezni sem volt kedvem őket, pedig mondogatták "photo is free, take photo, photo is free".
Első nap béreltem egy biciklit 1 dollárért, gondoltam, megúszom a 10 dolláros hajózgatást, de az út olyan messze vezet a parttól, hogy nem látni a vizet sem. Ráadásul a komfort zónám is sérült, mikor majdnem áthajtottam egy másfél méteres, diákcsemege vastagságú kígyón. Úgyhogy másnap béreltem egy hajót – a kormányos tartozék volt. A többi a képeken... (A fotók elég rossz minőségűek, mert a tabletemmel készítettem őket, ugyanis elvesztettem a telefonomat egy napra. Aztán egy utcai kifőzdében odajött hozzám egy helyi nő, hogy nem vesztettem-e el a telefonomat és odaadta – emlékezett rám előző napról. Kambodzsában 110 $-t vesztettem el, egy kemping személyzete megtalálta a homokban és visszaadták – skótok voltak egyébként.)
Tranzit
Januártól Thaiföldön új törvény lépett életbe: szárazföldön évente kétszer lehet csak belépni az országba, mert a thai nép nem akarja, hogy átjárónak használják a földjüket. Így tehát kaptam is az útlevelembe egy egyest.
A thai határon találkoztam egy holland és egy argentin párral, együtt utaztunk tovább Chiang Maiba. A találkozás leginkább azért érdemel szót, mert kiderült számomra, hogy élnek Európában emberek, akik nem tudják, hogy a kontinens közepén van egy marhanagy hegység – ehhez képest nyüansz, hogy a Kárpátok kifejezést tőlem hallották először és hogy azt hitték, Nikola Tesla az autó teljes neve. Nem is értem, hogy jutottak el Burmába.
Chiang Mai egy nagy büdös turistafészek lett, megtízszereződött a fehérek száma. Szerettem ezt a várost, de azóta minden báját elvesztette. Azért egy estét elszórakoztunk ott Lacival a találkozás örömére.
Laoszban
a legbunkóbbak az emberek a környéken, de Lacival úgy döntöttünk, megnézzük a helyi mászóparadicsomot. Tha Khaek mellett, a hegyekben van egy hippitanya, ami leginkább a filmekben látható Yosemite-völgyre emlékeztet. Képzeljetek el sok vidám, kedves, színes, kreatív hippit távol a civilizációtól, hegyekkel, kecskékkel és zebukkal körülvéve, akik mind a sziklamászás szerelmesei és esténként nagy közösségi ülő párnás faverandákon heverészve szórakoznak egymással. A táborban mindenfelé slackline-ok és hasonló izék vannak szétszórva. Ide jó lenne visszatérni. Elölmásztam életem első hatos útját (igaz, otthon ez legfeljebb V- lenne), Laci pedig megtanult elölmászót biztosítani és rájött, hogy tetszik neki a sziklamászás.
Itt röplabdáztunk finnekkel, akiknél most -20 fok van és gyakran mondják azt, hogy vitto. Egy svájci páros ott tartotta nagyobb szünetét biciklis körútja során. Mögöttük volt már Burma és Thaiföld, most Laoszban tekernek, közben ahol lehet, másznak. Egy krakkói fickó, aki megkért, hogy biztosítsam egy nehezebb úton, egész nap úgy mászott, hogy 2x5 expresszt összefűzve, magába akasztva, via ferrata kantárként használva őket, haladt nittről nittre – egészen beteg volt, ilyet még soha nem láttam.
A Mekong szigetvilágát is megnéztük és a vízeséseket, de erről nincs mit írnom, lefényképeztem.
Kambodzsa
még mindig jó hely. Amikor először itt jártam, eldöntöttem, visszajövök. Nem mondom, hogy nagyon csalódtam, de 2012-ben a buszon ketten voltunk turisták, most kettő khmer volt rajta a turistákon kívül. Ugyanaz a buszjárat. Öt évvel ezelőtt a határ egy sátortábor volt, ahol függőágyban heverésztek a határőrök, tábori ágyakon kártyáztak kifeszített ponyvák alatt súlyemelőben. Most egy hatalmas, több sávos, modern épületkomplexum áll ugyanott. Áraiban akkoriban nem sokkal járt India előtt, most Laosznál is drágább. De azért még mindig egy poros kis koszfészek. Az emberek pedig még mindig kedvesek és mosolygósok. Az emlékeimben élő nyomor persze megvan, de már sokkal gyakrabban váltakozik nyugati modernitással.
A főváros, Phnompenh (mostantól pompen) felé vezető országút sok helyen nincs leaszfaltozva. A portól olyan érzésem volt, mintha sűrű, vörös köd ereszkedett volna a tájra. A buszon találkoztam az első szlovákkal utam során. Arról ismertem fel, hogy Treksport márkájú hátizsák feküdt mellette. Hanna utazni szeret, svájci férje síelni, ezért Hanna elruccant másfél hónapra Ázsiába backpackerkedni, svájci férje pedig Kanadába síelgetni. Hanna Bécsben él és Ecserről származik. Tót nagyanyja anyanyelve magyar volt.
Pompenről mindenki azt mondta, szar hely, ezért nem is nagyon vágytam oda. A kedvenc városom lett. Igazából az egyetlen város, amit most élveztem Dél-kelet Ázsiában. A helyi Sudder streeten vagy Khao San roadon kívül elég kevés a turista, de van ír söröző a piacnegyedben. Lehet csak úgy sétálgatni az utcákon anélkül, hogy az embernek halálfélelme lenne a járművektől, mint mondjuk a burmai nagyvárosokban.
Az ételbe sikerült jól belenyúlnunk. Egészen szörnyűséges dolgokat fogyasztottunk. Itt például a csirkét csontostul, bőröstül felkockázzák. Úgy képzeljétek el, hogy az asztalra teszitek a teljes csirkét és a természetes testszerkezetét teljesen figyelmen kívül hagyva négyzetrácsosan felszeletelitek 2x2 centis darabokra egy nagy, nehéz bárddal s miután végeztetek, szilánkostul belesöpritek a készülő currybe.
De ettem például egy rizslevest, amibe kisollóval vagdosta bele a fiú a csirkebelet és valami halízű vastag porcogókat is beledobott, amiket képtelen voltam legyűrni a torkomon. Burmában ettem többször frissen kisütött, hurkapálcikára tűzdelt dolgokat: kiválogatjuk, ami szimpatikus, megsütik az orrunk előtt, leöntik szószokkal s aztán jót élvezkedhetünk a fa(s)t foodon. Ezt kipróbáltuk Pompenben is az éjszakai piacon. Vettünk fasírtot, virslit, rákollót, disznó- és marhahúst meg hasonlókat. Mindennek ugyanolyan állaga volt: rugalmas, sűrű, szivacsszerű, gumis matéria, amit feltehetően a NASA fejlesztett ki szkafanderizolálás céljából, de aztán rájöttek, hogy ezt indokínában megeszik, így kettős felhasználásra nyújtottak be szabadalmat.
Aztán ettünk jókat is. Ha azt hiszed, hogy kóstoltál már finom ananászt, de még nem jártál Kambodzsában, akkor sajnos tévedsz. Ugyanolyannak éltem meg a különbséget, mint a tescós és a thai piaci mangó közötti ízfokozat skálát. A kacsahússal töltött bagett is hiányozni fog az életemből. A tengerparton egy olasz kempingben igazi olasz pizzát ettünk, amit egy igazi olasz ember készített – finomabb volt, mint a Lónyaiban a mosolygós fiúnál.
Lacival vettünk egy üveg bombay gint és kiültünk a tengerpartra. Vizet nem vittünk magunkkal és anélkül, hogy regisztráltuk volna, a Laci által szerzett vödörnyi jéggel hűtött ginnel oltottuk szomjunkat 35 fokban a napon. (Laci egyébként bármit be tudott szerezni, például két hét együttlét után előkapott a táskájából egy pick szalámit majd elfutott kenyérért és ellenkező irányból megérkezett egy bagettel.) Gondolom, ennek tudható be, hogy hirtelen egy apró motorbiciklin találtuk magunkat a sofőrrel hármasban a város felé. Aztán sült békát és valami férgeket eszünk az utcán. Aztán táncolunk egy helyen a tengerparton, kezünkben folyton ott van a gin. Aztán kint ülök ginnel a kezemben egy padon és szivarozok, hirtelen mocorgást érzékelek magam mellett és egy prostinak tűnő nő kacsingat rám és kérdezgeti, hogy tetszik-e nekem. Aztán Laci ott áll fölöttem és kérdezi, tetszik-e a csaj. Mondom neki, igen, szép. Azt mondja, azért vigyázzak vele, mert férfi. Egy pillanatra kijózanodok, majd visszamerülök a szivarfüst és a zafír gin nyújtotta biztonságos révedésbe. Aztán újra táncolok, ginnel a kezemben, s látom, hogy körülöttem mindenütt ladyboyok táncolnak. Behunyom a szemem, úgy táncolok. Amikor kinyitom, egy ladyboy szája éppen közelít az arcom felé. Mondom neki, hogy ő férfi, mondja, hogy nem, mondom, de, erre meg akar ütni. Keresem Lacit, épp egy nő pofozgatja. Gondolom, megmondta neki, hogy férfi. Belekortyolok a ginbe, egy pillanatra eszembe jut, vajon hányadik üveg, majd elengedem és táncolok tovább. Aztán délután a szobámban ébredek. Óvszerem és pénzem annyi, amennyinek lennie kell, úgyhogy megnyugszom. Átmegyek Lacihoz, ő is megvan. Nem emlékszik semmire. Visszafekszem, ez a nap az ördögé.
Aztán Lacival pár napja érzékeny búcsút vettünk. Azt mondta, ha már egyszer itt van, megnézné Angkort. Én meg már azt láttam, így felszálltam egy hajóra, ami kihozott egy szigetre. Hát itt vagyok most.
inle. olyan, mintha pózolna.
inle.
inle. lebegő kertek. a bambuszkarók tartják őket a helyükön. az egyikre kiléptem s lassan elkezdett süllyedni alattam.
inle. gyerekek reggel iskolába eveznek.
inle. hímsovén pagoda.
természetesen minden férfi odament.
inle. halász.
nyase. édes zöldséges palacsinta.
inle. halszállító.
burma. red bull dizájn.
mae sot. piac.
mae sot. piac.
mae sot. piac.
mae sot. lehetett volna királyfi.
chiang mai. laci kedvenc ujjával pózol a laoszi vízumra.
tha khaek. gumiabroncs újrahasznosítás.
tha khaek. kecskék a hippitábor bejáratában.
tha khaek. közös szelfi.
tha khaek. kacsa vacsi.
tha khaek. laci és az ő gyönyörű lila virágai.
tha khaek. the rock.
tha khaek. biztosítani tanulunk.
tha khaek. laci mutogat fentről a kedvenc ujjával.
tha khaek. laci két kézzel biztosít ;)
tha khaek. snickers-szünet.
mekong.
a mekong partján.
iskola a mekong partján.
középiskola a mekong partján.
mekong. laci és az ő rózsaszín biciklije.
mekong. ezt a macskát nagyon le akarja valaki fényképezni
híd a mekongon diáklányokkal.
mekong. laci a homlokán egyensúlyoz egy hosszú bambuszrudat.
mekong. ez véletlenül csinálódott, de nekem tetszik.
mekong. laci kedvenc ujját mutatja
a szívecskés fésűt viselő macskának és nekem.
mekong.
mekong.
szelfi.
pompen. ír kocsma.
ugyanaz kívülről.
pompen. ebben a dologban fehér,
zöldborsó ízű golyók vannak. (azóta laci kiderítette,
hogy ez a lótusz termése)
ilyenek.
pompen. kolonialista múlt.
pompen. étkezés az éjszakai piacon.
pompen. éjszaka. ha azt hiszitek,
reggelre eltűnik a szemét, tévedtek.
otres. tired local people.
sziget kutyával és hajóval.
sziget naplementével.