A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Thaiföld. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Thaiföld. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. március 13.

Nice to meet you, Indonesia!

(Általában vágyat éreztem az élmények megírására utazásaim alatt. Ezúttal vágy helyett inkább kényszert. Azt hiszem, már nem vagyok olyan lelkes, mint régebben. Most is élvezem az utazgatást, de sok minden megváltozott. Régebben kevesebb pénzből többet utaztam, rosszabb körülmények között. És az úgy jó volt. Judittal most eszünkbe sem jutott, hogy hálótermekben foglaljunk ágyat, éjszaka tegyünk meg nagy utakat spórolás miatt vagy elviseljük az ótvar macskahúgy szagú szobát, mert az a legolcsóbb. Igaz, hogy most az egész mindössze harmincnégy napig tart és évekig gyűjtögettünk rá, úgyhogy nincs is olyan nagy szükségünk a takarékoskodásra, mint általában.

Amikor pár évvel ezelőtt megcsapott Bangkok utcáinak ismerős szaga - a levegőben mindenütt jelenlévő thai bazsalikom, citromfű, koriander és halszósz jellegzetes elegye -, az oxitocintól a dopaminig mindenféle hormonok vették át az irányítást az elmém felett. Most leginkább az járt a fejemben, hogy jól vannak-e a gyerekek, nem fognak nagyon hiányolni, nem történik bajuk ezalatt a bő egy hónap alatt? Szerencsére a gyerekek anyukája is velem volt, így aggodalmainkat átbeszélve, de egymást nyugtatgatva könnyíthettünk a helyzeten.)


Azon gondolkodtam, hogy erről az útról nem írok

Többeknek ígértem, hogy majd tudósítok az élményekről és töltök fel képeket, de már jó ideje elindultunk Judittal és legfeljebb a bennünk zajló szülői vívódásokról lett volna kedvem írni. Ötödik alkalommal Bangkokban már egészen otthonosan éreztem magam, de még a gondolat is unalmas, hogy írjak róla. Attól még azért jó volt.

Meg jó volt éjszaka levonatozni Bangkokból a Sziámi-öbölhöz és hajnalban elcsípni a fánksütő néni első fánkjait, miközben vártuk, hogy pirkadjon és keressünk egy szállást.

És persze jól éreztük magunkat der Koh Changon, a német nyugdíjasok és életvitelszerűen tépni vágyó (német) hippik szigetén, ahol a népsűrűség kisebb volt, mint Hortobágyon és a sziget egyik felén a kesutermesztők jóvoltából kesugyümölcs illata, a másik felén a gumifatermesztőknek köszönhetően lufiszag tolakodott az Andamán-tenger szelének meleg fuvallatába. (Ez a mondat kikívánkozott.)

Jó volt leragadni délen, Suratthaniban, a régi birodalmi központban, aminél eddigi tapasztalataim szerint csak Bangkokban színesebb a gasztronómia és az is csak a kínaiak és a dél-thaiföldi bevándorlók miatt.

Gondolkodtunk rajta, hogy Malájziát akár ki is hagyhatnánk, de volt egy erős ajánlásunk, hogy ha arra járunk, nézzük meg George Townt. És ezt sem bántuk meg. Izgalmas leszármazottja a gyarmati indokínának. Egy valószínűtlenül színes ömlesztőtégely, ahol a világörökségi helyszíneken laknak a város legszegényebbjei, jól öltözött muszlim nénik platós furgonokkal közlekednek a szűk belvárosi utcákon, a patkányok vidáman kövérek, a macskáknak meg rövid a farkuk, a hivatalok hivatalosan is arra kérik a turistákat, hogy a kéregető buddhista szerzeteseknek pénz helyett inkább ételt adjanak. És közben a kreatív önmegvalósításnak egy feneketlen bugyra, amiben a letisztult keleti szemlélet szerelmesei olyan mélyre merülhetnek, amennyire a gátlásaik engedik.

 

Ennyi szöveg és jó sok kép. Gondoltam, ha majd hazamegyünk, kiválogatom és feltöltöm. Persze az már nem tudósítás, csak beszámoló lett volna.

 


De

Félidőnél Judittal elkezdtünk gondolkodni, hogyan sűrítsük bele a szűk három hétbe Indonéziát. Reggel még Szingapúron és kompon gondolkodtunk, este megvettük a repjegyet másnapra Szumátra észak-nyugati fővárosába, Medanba. Azt gondoltuk ki, hogy először elbuszozunk a nyugati esőerdőbe, egy kis faluba, aminek a környékén jó eséllyel láthatunk banánokon nyammogó orangutánokat, utána megnézzük a Toba-tavat, amit egy malájziában elő indonéz lány ajánlott, mert szerinte az a világ legszebb helye. Aztán visszavergődünk Medanba, átrepülünk Jávára és ott töltjük a maradék időt valahogy, valamivel.

 

Bár olvastunk róla, hogy inkább haladó backpackerek számára ajánlatos hely Szumátra ezen része, fura volt, hogy Malájziából Indonéziába ezen a vonalon mindössze három európai repült rajtunk kívül. Eddig folyamatosan turisták által frekventált helyeken utazgattunk, most meg hirtelen szem elől veszítettük a magunkfajtákat. Olvastunk egy különös tanácsot a Lonely Planetben: Medanban ne buszozz, inkább taxizz. Aki ismeri a backpackerek bibliáját, ezt a gondolatot meglehetősen furcsának találja, hisz a cél a legkisebb anyagi ráfordítással a legtöbbet kihozni a lehetőségekből. Úgyhogy ezt a hülye tanácsot el is vetettük és a reptéri vonat végállomása melletti Starbucksban egy zabtejes macha-presszót kortyolgatva kitaláltuk, hogyan és hol fogjunk egy milyen buszt és hol kell majd róla leszállnunk. Mondhatnám, hogy a macha-presszó után a kétütemű szagú levegőre kilépve kapott el az indonéz valóság, de már addig is ezernyi apró jelet regisztráltunk: akihez szóltunk, segítőkész zavarba lendülve mosolygott ránk az ujjait tördelve (a reptéri ellenőröket, személyzetet beleértve).

Hogy végül nekünk sikerült találnunk egy buszt (igazából egy aprócska mikrobusz volt, aminek minden nyílásából hiányzott minden üveg, amiben ülések helyett sámlik voltak és egy kutyaólszerű lyukacskán kellett bemászni a belsejébe) vagy a busz talált meg minket, nehéz lenne megmondani. Egyszercsak megállt, feltuszkoltak minket és mentünk, reményeink szerint jó irányba. A buszocska sofőrje hátrakiáltott, hogy honnan jöttünk, mondtuk, hogy Magyarországról meg Szlovákiából. Európán kívül szlovákként szoktam definiálni magam, mert Magyarországon is szlovákiainak tartom magam, illetve többször tapasztaltam, hogy Magyarországról az égvilágon senkinek semmi fogalma nincs, ha viszont a Szlovákia hallatán nem látom az értelmet a kíváncsiskodó szemében és kimondom, hogy Csehszlovákia, a harmadik világban garantált a siker.

Az egyik utas rögtön el is kezdett cseverészni, mondta, hogy ez jó közlekedési eszköz, mert nagyon olcsó. Elég jól beszélt angolul. Azt is mondta, hogy ő már évek óta itt él és szereti Indonéziát, szerinte élhető ország, de azért vigyázzunk az értékeinkre, és arra, hogy mikor és hova megyünk. Ez nem Bali vagy Jakarta, itt nincsenek turisták, az emberek nem szokták meg, hogy idegeneket látnak nagy hátizsákkal. Határozottan, de kedvesen megijesztett. Judit kérdezte, hogy ő honnan van, mondta, hogy Afganisztánból. Ő volt az első afgán, akivel életemben találkoztam. Aztán sok szerencsét kívánt és leszállt. Két néni valahogy felpréselte magát a mellettünk lévő sámlikra és az út hátralévő részében gyönyörű, széles mosollyal mereven nézett minket.

Miután megtaláltuk a szállásunkat (bookingon kinézetük az Észak-szumátrai Nemzeti Múzeumhoz legközelebbi legolcsóbb hostelt), kimentünk vizet és sim-kártyát keresni. A boltban a kasszás lányok nem mondták meg, hogy mennyibe kerül a palackos víz, mert társalogni akartak velünk és húzták az időt, hogy még maradjunk. Igaz, nem nagyon tudtak angolul, de nagyon kedvesen nevetgéltünk egymáson pár percig.

Aztán találtunk egy családi sim-kártya árusító vállalkozást. Hat csadoros lány mozgolódott egy katonai sátor alatt berendezett pult mögött. Megszólítottuk az egyiket. Ő elfutott. Szólt a többieknek, hogy gáz van. Láttuk, hogy tanakodnak, egyik sem mert odajönni hozzánk, majd támadt egy ötletük: a sátor hátuljából előráncigáltak egy tíz év körüli, megrettent, szemüveges kislányt és maguk előtt tuszkolva őt visszamerészkedtek hozzánk. Kitaláltuk, hogy a kislány az egyetlen ember a közelben, aki tud angolul és belé vetette az egész család minden bizalmát. Zárójeles megjegyzés: közben megállt két motor, hogy nézzék, mi történik, három járókelők megkérdezte, hogy how are you, a háttérből egy elsuhanó motoros odakiáltotta, hogy nice to meet you és egy látó koldus odavezetett hozzánk egy vak koldust, akinek a tenyerét felfelé fordítva hozzánk nyomogatta. A pultban pedig megjelent még négy ember, akik addig a sátor hátuljában voltak. A kislány végül nem számolt el angolul tízig, nem énekelte el az oldmacdonaldot és nekünk nem sikerült simet vennünk a telefonunkba, úgyhogy megköszöntük és továbbálltunk.

Innen folytatom. Talán.


Chuphon. Párából elő, fáról csüngő növények.

Judit fotózza a párából elő, fáról csüngő növényeket.

Ez az épület arra szolgál, hogy petárdákat dobáljunk bele, mert azt szeretik az istenek.

Koh Chang. A kesunak a gyümölcse az éretlen kesun.

Csak úgy tetszik.

Kagyló gyűjtés.

Lufifa csapolás.

Giccs.

Szuratthani. Ezt a duriánszag hisztit nem nagyon értem, szerintem nem büdösebb, mint egy pörkölt.

Egy kávézóban lehetett (volna) olvasgatni.

Ugyanott.

Az ő könyvei.

Szerintem ilyet vettem volna a motor helyett.

Elefántra nyírt buxus.

Vajon mit néznek?

George Town. Street art.

Street art.

Bambuszalagút.

Haha.

Árkádok. Élőben érdekesebb, nehéz visszaadni.

Street art.

Cölöpházak.

Dizájnbolt. Egy ilyenben laktunk mi is, de azt hostellé alakították. Régen kereskedőházak voltak. Főleg a kínai negyedre jellemzôk.

Dizájnbolt.

Dizájnos bolt.

Ugyanaz a bolt.

Street art.

Street art.

Street art.

Street art.

Street art.

Street art.

Street art...

...kicsit messzebbről...

... még egy kicsit messzebbről.

Street art?

Medan. Az első fotó az indonéz reptéren.

Az a bizonyos matcha espresso. A kulináris élvezetekről tervezek majd egy külön bejegyzést.

Káosz kaki.

Nem bírom ki, muszáj megosztamom, mindenhol ezt a reklámot láttuk:

Csepegtetett robusta most a menő Thaiföldön. Blöe...



 

 


2017. augusztus 18.

4 hónappal később

Reggel a telefon ébreszt. Nem lepődök meg, évek óta a Nokiából örökölt qpa500 fantázianevű dallamra ébredek. Kikelek az ágyból, megtömöm a kotyogót koffeinmentes kávéval. Amíg lefő, megvetem az ágyat, aztán telefonon híreket olvasgatok. Július 6. A csók világnapja. Minden nap valaminek a világnapja? A plüssmacikat tömő kínai gyerekeknek van világnapjuk? Az olcsó kávét szürcsölő közalkalmazottaknak van világnapjuk?  Metella, Tankréd és Gerváz névnapja. Ki szúrna ki így a gyerekével és miért tenné ezt? 79 éve Evianban, a Genfi-tó déli partján a zsidókat befogadó országok migránskvótájáról egyeztettek ezen a napon. Ezek azok a zsidók voltak, akiknek el kellett hagyniuk olyan országokat, mint Ausztria, Németország és Magyarország. Sylvester Stallone 71 éves.  ??? Lefilmezték, ahogy két buddhista szerzetes verekszik Yangonban, Burma fővárosában az utcán. Burmában, a legbuddhistább országban minden hímnemű egyed életében kétszer bevonul kolostorba szerzeteskedni. Egyszer gyerekként egyszer pedig felnőttként. A verekedők közül az egyik mondjuk taxisofőr, a másik szakács egy kifőzdében. Miért olyan nagy hír, ha verekedik az utcán egy taxisofőr és egy szakács?...
…négy hónapja jöttem haza Dél-kelet Ázsiából. Ezekben a percekben száll fel a gépem, alattam a napfelkeltében a dubai-i sivatag. Nemsokára leszállok a pozsonyi reptéren. Addig még van egy kis idő.

Ha egy kambodzsai szigeten üldögél az ember, hihetetlennek tűnik, hogy nem az az élete, hanem az pont az a része, ami kilóg élete egyenletes, előre látható vonalából, mint egy aritmiás szívdobbanás, amiért érdemes élni. Még akkor is nagy élmény, ha az ember körül lengyelek, szlovákok és oroszok settenkednek folyamatosan. Nem tudják, hogy kihallgatom őket és kuncogok magamban, amikor vízbefingós élményeikről mesélnek egymásnak ordítva záhorák akcentussal a pár centis vízben lubickolva. Hi – mondom mosolyogva. Hi – mondják mosolyogva. A comi tento tucce? – mondják mosolyogva.

Aztán leléptem a szigetről. Egy hat tagú, láthatóan letargikusra bulizott vagány tangapapucsos brit fiúcsapattal, egy kövér indiai és két homárszínű holland lánnyal a hétszemélyes, légkondi nélkül üzemelő mikrobuszban Kampotba utaztam, a vietnami határ közelébe. Azt olvastam, Kampotban nincs semmi, mégis imádják a turisták, úgyhogy gondoltam, megnézem. Kampotban tényleg nincs semmi – látnivaló. Mégis marha jó. Olyan Kambodzsában, mint Pesten a bulinegyed. Mindenfelé bárok, restik, hostelek, kultúrkocsmák. Van itt kocsmájuk a kambodzsai költőknek is. Van kocsmájuk a vikingeknek is. A városban jelentős vietnami kisebbség él. Ez gasztronómiai szempontból igencsak izgalmas tapasztalat volt. Tulajdonképpen még mindig azt nyögöm, hogy Kampotban három nap alatt rászoktam a dupla vacsorára, amit a maradék egy hetemben rendszeresítettem és itthon is tartottam egy darabig. Mindent meg akartam kóstolni. A helyi piacon ettem életem három legjobb vietnami levesét egy nap.

Laci közben elindul hazafelé. Egyedül maradok a Föld legsűrűbben lakott kontinensén.

Aztán mentem tovább. Pompen annyira tetszet, hogy úgy gondoltam az utolsó pillanatig ott maradok. Ez még 3 napot jelentett a fővárosában, ami alatt meglátogattam a Nemzeti Múzeumot, vettem egy függőágyat és elsétáltam két irányba a város szélére. Igazából nem történt semmi, mégis élveztem. Ismét megtaláltam a Kambodzsát, amire emlékeztem és amit szerettem. A két héttel azelőtti westernpeoplelikedirtyfun coolhostel helyett egy négy emeletes munkásszállóban vettem ki szobát öt dollárért, ahol a porta előtti aula egyben motorbicikli parkoló is volt. A munkásokról utóbb kiderült, hogy nagy részük traveszti prostituált. Mondjuk ez engem nem nagyon zavart. Esténként találkoztam csak velük, amikor dolgozni szállingóztak, én pedig jégkrémet eszegettem vagy sört iszogattam a wifinek és robogóknak otthont adó aulában.

Valami ajándékokat kell beszereznem.

Aztán elhagytam Kambodzsát. Huszonnégy óra alatt átverekedtem magam Pompenből Bangkokba. Életem legrosszabb utazása volt. Ez volt az egyetlen eset, amikor kiakadtam és ordítottam valakivel, hogy hívom a rendőrséget „fucking thief”. Délután indultam Pompenből, egy hálófülkés busz felső ágyában. Éjszaka hatszor csapódtam tehetetlenül a mennyezetnek és egyszer arra riadtam fel, hogy éppen esem lefelé a busz középső járatába és azóta sem tudom, hogyan és mibe sikerült megkapaszkodnom. Hajnalban kissé kialvatlanul kiraktak egy poros úton egy lerobbant kisvárosban. Kérdeztem a sofőrt, hol vagyok, mit csináljak, mire elkezdett röhögni és viccelődni egy munkatársával. Ekkor határozottabban is megkérdeztem és mutogatták, üljek le, mindjárt hívnak valakit, aki tud angolul. Innentől kezdve volt két órám, hogy kitaláljam, hol vagyok és mit csinálhatok. Rájöttem, hogy a thai határon vagyok, ami reggel hétkor nyit. Ha nem lett volna jegyem Pompenből Bangkokba, elindulok gyalog és megoldom valahogy, de sajnáltam veszni a jegyet, úgyhogy elkezdtem zaklatni az embereket. Végül aztán célt értem, jött egy fickó, adott egy jelvényt, amit majd a határ túloldalán bemutatok valakinek, aki elvisz a buszomhoz. Délre sikerült is átevickélnem a határon és eljutnom a buszhoz. Akkorra már olyan brutálisan ideges lettem, hogy amikor kiderült, a busz Bangkok belvárosának szélén akar kirakni, miközben a belvárosba vettem a jegyet, elszakadt a cérna és minden általam ismert nyelven elkezdtem ordítani szegény kis ázsiaival. Végül duzzogva felszálltam a buszra és duzzogva megérkeztem Bangkokba és duzzogva leszálltam és duzzogva gyalogoltam két órát és duzzogva találtam egy olcsó hostelt, ahol végre lehűtöttem magam és elmúlt a duzzogásom.
Végigfuttattam agyamban, hol vannak a kedvenc kifőzdéim a városban és hol lehet esélyem tücsök- és selyemhernyó csipszet venni. Jóllaktam hát kétszer és vettem 10 zacsi rovarcsipszet a havereknek.

Anyám kérdezi, mit főzzön, mire megérkezem.

Aztán elindultam haza. Ha DK-Ázsiában jársz és low budgettal utazol, elkerülhetetlen, hogy időnként egy robogón köss ki 65 literes hátizsákoddal egy filigrán bennszülött mögött. Reggel kissé meglepődtem hát, amikor a filigrán bennszülött helyett a szállás előtt egy thai góliát várt rám, akinek vinnyogva kandukált ki egy robogó a seggéből. Azt mondta, üljek fel, elvisz a reptéri buszhoz. Felnin csikorogtunk keresztül a belvároson. A marha nagy háttól, aminek redőibe kapaszkodni próbáltam, nem láttam, de úgy képzeltem, párducugrásban ugrálnak szét előttünk a sétányon közlekedők. A nagyon csodálkozókon pedig áthajtottunk, de a súly miatt nem éreztük a döccenést, kilapítottunk minden egyenetlenséget. Aztán ennek is vége lett. Felszálltam egy mikrobuszra, a mellettem ülő, éjszaka szétcsapott filippínó békésen szendergett a vállamra hajtott fejjel. Onnan tudom, hogy filippínó, hogy ugyanarra a dubai-i gépre szállt fel, ráadásul mellettem ült a gépen. Kiderült róla, hogy az egész családja Dubaiban él, ő pedig egyetemista és a helyi orosz egyetemen tanul. Volt még húsz órám a transzferig, úgyhogy kimentem vele a városba. A fiúnak nem voltak kulcsai, apja pedig munkában volt, így csatangoltunk egyet a világ legnagyobb plázájában és körülötte.
Nem hinném, hogy jártam Dubainál szarabb helyen. Tele van elcseszett emberekkel, akik nem tudom, mit csinálnak ott azon kívül, hogy drága helyeken üldögélnek, drága boltokban drága dolgokat vásárolnak, drága hotelekben laknak, félóránként megnézik a táncoló szökőkutat, csónakáznak a sivatagi tavon és kiszolgáltatják magukat az indiai, filippínó és kínai személyzettel. Dubai nagyon zöld város, mindenfelé gyepszőnyeg és virágok vannak. Két gyepszőnyeg érintkezésénél kilátszik a homok. Egy helyen felhajtottam a füvet és rácsos kis konstrukciót láttam, amiből folyamatosan szivárgott a víz.

Mikor is mennek buszok Pozsonyból Pestre?

Társas kapcsolatok. Azt hiszem, mindenkinek ki kéne próbálnia egyszer, milyen érzés egyedül barangolnia teljesen idegen, ismeretlen környezetben, helyismeret és háttérszervezés (pl. utazási iroda) nélkül. Azt hiszem, egyik legnagyobb élményem életemben az volt, hogy megtapasztaltam, hogyan nyílik meg egy magányos ember, minden zárkózottsága ellenére egy idegen közegben. Minden nap új emberekkel ismerkedtem meg, együtt utaztam, együtt szórakoztam más utazókkal, akiket pár órája, pár napja ismertem meg és még pár óráig, pár napig fogok ismerni. Mindenki potenciális társ. Amikor az emberek párban vagy többen utaznak, zárt csoportot alkotnak, nem ismerkednek. Mint egy molekula, amelyik nem köt meg már más atomokat. Az egyedül lebegő atom viszont bármikor bárkihez csapódik és ideiglenes csoportot alkot vele, amíg jó neki.
Szabadság. Ha egyedül utazol, senkivel semmiről nem kell egyeztetned, nem kell várnod másokra, nem kell foglalkoznod mások igényeivel, nem kell tekintettel lenned senkire semmiben. Egyik pillanatban azt gondolod, A helyről B helyre utazol majd és miközben elindulsz beszerezni a jegyet vagy megérdeklődni, hogyan jutsz el oda, kitalálod, hogy mégis inkább C helyre mész. Ennyi.
Unalom. Azt hittem, unatkozni fogok. Vittem magammal e-bookot, tabletet, rengeteg filmet, zenéket, még valami tangram szerű játékocskán is gondolkodtam. Tévedtem. Egyáltalán nem unatkoztam. Még ha volt rá lehetőségem, akkor sem mindig kapcsolódtam netre. A filmeknek a töredékét néztem meg, igazából az egy e-book a könyvekkel bőven elég volt, hogy lefoglaljam magam esténként vagy utazás közben.

Problémamegoldás. Sokszor voltam már sokféle helyzetben sokfelé a világban és tudtam, mindent meg lehet oldani. De olyankor mindig volt mellettem valaki, akinek a jelenléte valamiféle védőhálót jelentett. Ettől is féltem az út előtt. Aztán ahogy leszálltam Bangkokban, szállást kerestem, intéztem a burmai vízumot stb. stb., rájöttem, hogy egyedül is meg tudok oldani bármit.

Kampot. Piac. The North Face.

Kampot. Centrál kávéház.

Kampot. Street art. 

Pompen. Stop.

Pompen. Nemzeti Múzeum. Ha kibírtak ezer évet... 

Pompen. Falloszkultusz.

Pompen. A KNM kertje.

Pompen. Elefántprotézis.

Pompen. Bokorprotézis.

Pompen. A KNM udvara.

Pompen. A tévék előtt álldogálók.


Pompen. A folyó.

Pompen. A folyón egy hajó.

Pompen. A modern negyedben találtam egy nyilvános vécét.

Pompen. 60 forint egy GB ;)

Pompen. Ahogy közeledik a sötétség, úgy bújnak elő a kambodzsai jósok.

Pompen. Az uralkodó tere.

Pompen. Este egy tér a város szélén.

Thaiföld és Kambodzsa között.

Bangkok. Csatorna.

Bankok. Reptér.

Dubai. Ha kész a pizzád, csipog.

Dubai. Sivatag. Pláza. Esernyők.

Dubai. Sivatag. Pláza. Jégpálya.

Dubai. Sivatag. Pláza. Vízesésbe vetődő keresztszerű emberek.

Dubai. Valami nagy ház.