Machupicchu

Utolsó cuscói esténken két kolumbiai lány támadott le minket, s rábeszéltek, hogy menjünk együtt a Machupicchura (itt mindenhol így írják, egybe). Cseppet sem zavarta őket, hogy nem értünk spanyolul, ők meg csak spanyolul értenek. Annyit fogtam fel mindössze, hogy "quatro" és "Machupicchu". És válaszul csak annyit tudtam kinyögni: "ok, estudiante espanol". Angi hárommal több szót értett és mondott.

Az út légirányban 93 km Santa Mariáig, hat órát ültünk a buszon. Santa Mariában kempinget jelölt a térkép: egy rendőr elvezetett minket a templom és az iskola közötti füves placcra, ahonnan reggel elkergettek minket, s kihajtották rá a teheneket… Az esti sörözés közben megtudtuk a lányoktól, hogy Kolumbiában nincs jó kávé, ugyanis a jó minőségű kávét csak exportra termesztik. Képzeljétek, ha Kolumbiában kávét isztok, az szar lesz. Azt is megtudtuk, hogy a kutyát perrónak hívják, a „de” kötőszót úgy mondják pero, a spanyolban megkülönböztetik a hím (sapo) és a nőstény (rana) békát és mindkettőtől halálosan rettegnek, mert a békát Dél-Amerikában veszélyes állatnak tartják. És még egy csomó dolgot megtudtunk, de közben sört is ittunk… Pilsent…

Másnap gyalog indultunk Santa Tereza felé. Gondoltuk, szép képeket készítünk út közben. Szép képeket készítettünk. És sokat. 27 kilométernyit. Ez az apró hiba abból adódott, hogy a környéken két Santa Tereza van. A GPS pedig nem várost lőtte be végcélul, ahova eredetileg menni akartunk, hanem a tíz kilométerrel közelebbi Santa Tereza forrást. (Este fejenként két aszpirinnel a lelkiismeretünkben tértünk nyugovóra, hogy a másnapi izomlázat elkerülve megmásszuk a Machupicchut.)

Másnap nem másztuk meg a Machupicchut. Egy rövid magyarázat. A következő városka Hydro lett volna. Gondoltuk, mindenünket hátrahagyva, egy kulaccsal és egy napszemüveggel elvitetjük magunkat Hydróig, onnan két órát gyalogolunk Agua Kalientéig, ami egy kis turistaparadicsom a MP (mostantól csak ennyi) alatt, egy óra alatt felmászunk, majd ugyanazon az útvonalon vissza, s este ismét a sátrunkban alszunk.

A taxi két kilométer után kitett minket, mert az útra omlott a sziklafal, így pont akkor értünk Hydróba, amikor az ősi inka városba kellett volna. Mivel eléggé kifáradtunk, a következő szakaszt két óra helyett három alatt tettük meg. Ennek következtében pont sötétedéskor értünk a kis turistavárosba a MP alatt. Mindössze egy kulaccsal és egy napszemüveggel felszerelkezve. Úgy határoztunk, hogy megszállunk egy olcsó motelben. Természetesen a legolcsóbbra gondoltunk: Peruban az ilyen moteleknek általában félig le van rohadva a fala, a sajtot elég megforgatni a lepedőn, hogy camamber legyen belőle, s ki kell nyitni a vécé ajtaját, hogy a csípős húgyszag enyhítse valamennyire a még csípősebb dohszagot. Mi akartuk…

Könnyű volt felkelni reggel, mivel éjjel négyszer álmodtam arról, hogy reggel lett, fel lehet kelni és el lehet hagyni a szobát. Korán indultunk: nyolckor már a reggelinkül szolgáló romlott hússal a gyomrunkban (mi kerestük a legolcsóbb hamburgert a városban) úton voltunk az ősi inka város felé. Kulacsunkat kokatea-sűrítménnyel töltöttük fel, s készültünk a pár ezer (vagy száz?) lépcsőfok megmászására. Szuper élmény volt, soha nem gyűlöltem még annyira a cigit, azóta is sokat gondolok rá dohányzás közben.

A bejáratnál turistatömeggel szembesültünk. A lépcsőkön alig találkoztunk valakivel, azt hittük, üres lesz a lakatlan város. A legtöbb turista azonban a buszozást választja, így fent váratlanul éri a lépcsőzőt az irtózatos tömeg.

A bejáratnál az ellenőrzés megközelíti a reptéri motozást. Biztos sokan próbáltak már fegyvert és Coca Colát bevinni a MP-ra. Gondolom, főleg amerikaiak.

A város lenyűgöző. Hatalmas. Monumentális. Marha sok embernek kellett meghalnia, míg felépítették. A továbbiakról képekben…

Utána néztem, a net szerint minden szivárvány teljes kör, de csak a magasból lehet látni a teljes ívet. Pédául repülőgépből vagy Cuscóból.

Ezért utaztunk hat órán keresztül a Pozsony-Komárom távolságon.

Ismét 4200 méter magasan. Szerencsére ezúttal láttuk is az oxigénhiányt.

Így (is) élnek a vidéki bennszülöttek.

Így (is) élnek a kisvárosi bennszülöttek.

A sátohelyünkön álldogáló tehenek. (A fal mögött iskola van, én a templom előtt állok.)

Az inka ösvény kezdeténél.

Mindenfelé camino inka feliratok vannak...

Megtalálod ezen a képen Bob Marley-t?

Bob Marley a caminón. 

 

A hegy leborul, de Angi nem retten meg.

Azt próbálták nekünk elmagyarázni a helyiek, hogy errefelé működő vulkánok vannak, ezért omladozik a hegyoldal...

Vadbanán.

Vadmangó.

Elég erősen világító hold.

Színházszerető teherhordó. (A német turisták az úttorlasznál serpákat béreltek.)  E miatt a torlasz miatt kellett abban az ótvar szobában aludnunk.

A látszat ellenére eléggé inog.

A folyó egy lyukból ömlik ki.

A darázs épp a csiga testébe akar lepetézni, hogy a lárvái belülről falják fel a puhatestűt. A kis állat miatt lett Darwin ateista.

Hydróból Agua Calientébe nem vezet út, vagy a síneken gyalogolsz vagy a síneken gurulsz.

Agua Caliente.

A ramaty hostelben élt ez a majom is. Folyamatosan mozgott, nem tudtam jobb képet készíteni.

Épülő ház Agua Calientében.

A helyi inkák szerint Bob Marley a megváltó.

Mária és a kisded pedig amisok. (Mellesleg a két szobor az oltár két oldalán helyezkedik el.)

Így néz ki a MP bejárata.

Angi és a két kolumbiai lány: Andrea és Krisztina.

Legelésző lámák a teraszokon.

Pózoló amerikai turisták.

Giccs.

Giccs.

A MP madártávlatból.

A házacskáknak azért nincs tetejük, mert azt faágakból és szalmából készítették.

Angi szuper sapkája.

A teraszairól elhíresült MP teraszai arra szolgáltak, hogy a lámák ott legelhessenek és ott termesztették a növényeket is. Kihallgattunk egy idegenvezetőt, aki azt állította, az ott élők gyakorlatilag önfenntartók voltak, soha nem kellett elhagyniuk a hegyet. Volt vizük is. amit szétvezettek a házak között - ma is működik a csatornarenszer.

A gazdagnegyed.

Angi örül a lámának.

A vulkánok hozadéka: a környék tele van természetes és félig természetes termálfürdőkkel.

 Ezt találtam a fürdőnél. Csícsának hívják. Rendkívül hangos jószág.

Egy tipp a vasárnapi ebédhez. Errefelé úgy hívják, "kuj" és legalább annyira szeretik, mint Európában.